Hunyadi Nóri

„Katolikus nagycsaládba születtem, hat testvér közül a legidősebbnek. A vallás elég erősen meghatározta a mindennapjainkat, sok dolgot korlátként is éltem meg, ami viszont szerencsés volt, hogy rengeteget énekeltünk és mindannyian megtanultunk pár hangszeren játszani. Végül nem lettem vallásos, tulajdonképpen már gyerekként is sok mindent megkérdőjeleztem, felnőttként pedig már „csak” az alapvető emberi értékeket keresem, vallástól függetlenül.

A világ számomra tizennégy éves koromban kezdett kinyílni, amikor Kecskemétre kerültem zenei gimnáziumba. Rengeteg nyitott, intelligens, művészeteket kedvelő embert ismertem meg, színházba, koncertekre jártam, kórusokban és szólistaként is énekeltem,  a nemzetközi animációs filmfesztiválon diákzsűri tag lehettem. S bár sok minden kinyílt, mégis olyan úton haladtam, amit elvártak tőlem. 17 évesen szerelmes lettem, 21 évesen férjhez mentem, szültem két gyereket és közben elvégeztem a bölcsész kart. S egyszer csak ott álltam 26 évesen, nem tudtam, hogy ki vagyok és mit is szeretnék valójában, mi az, ami igazán érdekel, csak sodródtam valamerre. Éjszakánként sokat olvastam. A digitális grafikát könyvekből és online videókból tanultam meg. Három éven keresztül képeket szerkesztettem, logókat terveztem, majd elvégeztem egy marketing tanfolyamot is. Rájöttem, hogy ez nagyon érdekel, de sokan mondták a körülöttem élők közül, hogy ne álmodozzak arról, hogy nagyobb ügynökségnél dolgozhassak, egyszerű vidéki lányként szóba se fognak állni velem. Valahogy innentől kezdett kiborulni a bili… Az esélytelenek nyugalmával adtam be az ország egyik legnagyobb ügynökségéhez az önéletrajzomat. A hatkörös interjú után engem választottak. S ekkor elindult a lavina: feltettem magamban a kérdést, hogy miért élek mások véleménye szerint, miért mondok le azokról a dolgokról, amelyek nagyon fontosak az életemben? Például miért nincs zongorám 10 éve, hiszen rettenetesen hiányzik, hogy játszhassak és számtalanszor álmodom azt, hogy elfelejtettem a darabokat… Miért nem futok, hiszen gimiben versenyszerűen atletizáltam, a szülések után viszont plusz 15 kilóval kínlódtam. Se nőként, se anyaként, se emberként nem éreztem a helyemen magam.

2013 decemberében döntöttem el, hogy nem tudok tovább így élni, úgy éreztem, hogy semmi sem működik, két hét alatt megszerveztem a gyerekeknek az óvodát és az iskolát és felköltöztünk Budapestre. Az ezt követő egy évet senkinek sem kívánom, mert annak ellenére, hogy én döntöttem a válás mellett, ez az időszak testileg és lelkileg is megviselt engem és a gyerekeimet is (és a volt férjemet is). Egy hatalmas szakadékban éreztem magam, tudtam, most az a feladat, hogy innen kimásszak és rendbe kell tennem sok mindent, hiszen még csak  29 éves vagyok és még mindig nem tudom, hogy pontosan ki vagyok és merre tartok… Bár egy kis fényt már láttam az alagút végén.

Annyi mindent vágtak akkoriban a fejemhez ismerősök, család, sokan, hogy nem győztem magamban helyrerakni. Az emberek elsősorban azért szeretnek mások életével foglalkozni, hogy ne kelljen a sajátjukkal szembenézni. Sőt, a leghangosabbaknak szokott romokban heverni az élete…

Egyben biztos voltam, nem akarom úgy felnevelni a gyerekeimet, hogy nem vagyok boldog, mert ezzel nem adok nekik jó útravalót, hogy ők hogyan találják majd meg a saját útjukat.

Az első nagyobb fizetésemből vettem egy zongorát, éjszakánként zongoráztam, nappal meg amikor volt egy kis időm akkor futottam a szigeten és jógáztam. S szépen lassan arra jöttem rá, hogy többé nem szeretnék elvárások mentén élni, van saját belső hangom, amit követhetek. És az élet azóta több ponton is igazolt.

Szerintem nincsenek rossz és jó döntések. Döntések vannak csak. Mindig van választásod, de mindig úgy döntesz, ami akkori szíveddel és eszeddel jó neked. Vagy azt gondolod, hogy jó lesz. Ezért nem is nagyon tekintek hátra, nem ostorozom magam azzal, hogy mi lett volna ha. Nem bántam meg semmit (a házasságomat se, sok szép évünk volt együtt), maximum amiatt elemzem a helyzetet, hogy mit tanultam meg belőle. Abban nagyon hiszek, hogy minden okkal történik. A sikereink és a kudarcaink egyaránt.

Egy ideje már foglalkoztatott, hogy egyedülálló anyaként több lábon álljak, amikor tavaly a gyerekeket egy magániskolába írattam be. Pont akkor, amikor megkaptuk az értesítést, hogy felvételt nyertek, az albérletünket felmondták. Ismét mélyrepülés és a károgók,  ismét sokan mondták, felejtsem el, hogy azért az összegért, ugyanazon a környéken lakást találok nőként, két gyerekkel, kutyával. Két napig sírtam otthon egyedül, aztán lerajzoltam magunkat (anya, egy kislány, egy kisfiú és a kutya) és készítettem egy hirdetést arról, hogy albérletet keresünk, majd megosztottam a Facebook-on. Ennek akkora sikere lett, hogy végül engem hívogattak a tulajdonosok, hogy nekünk szeretnék a lakásukat kiadni! Két hét alatt meglett az új otthon: ugyanabban az utcában, ahol a suli is van és annyi pénzért, amennyit szánni tudtam rá, kaptunk egy felújított lakást és hihetetlenül jó fej tulajdonosokat.

Ezt a történetet azért mesélem el, mert számomra ez egy nagyon szuper megerősítés volt abban, hogy tegyem azt, amit jónak látok és nem lesz semmi baj.

A sulival és az albérlettel a költségeink megnövekedtek, plusz éreztem, hogy szeretnék egy saját kis vállalkozást, ami csak az enyém, amiben kiélhetem minden kreativitásom. Így találtam rá a gasztromarketingre és a fényképezésre. Az ételfotózás pedig hozta magával a portréfotózásokat is, pedig eleinte erre nem is gondoltam… De sorban jöttek az emberek, hogy készítsek róluk is képet, s bár én szóltam, hogy azért egy ember és egy sült kolbász között van némi különbség, megpróbáltuk és végeredményben nagyon jól sikerültek. A hétvégéim szabadok, akkor foglalkozom a kis „love-projektjeim”-mel.

A mozgás a lételemem. Akkor érzem jól magam, ha sokféle dolgot csinálhatok, akkor van meg az egyensúly, ha van ez is, az is (gyerekek, ügynökségi és szabadúszó munka, sport, zene stb).  Nem tudtam soha vakon és fanatikusan követni embereket, rendszereket, meghatározott minták alapján haladni, nem megkérdőjelezni a működésüket,  az életemre a mozgás és a folyamatos kísérletezgetés jellemző (nagyon sok pofára eséssel és újrakezdéssel természetesen).  Talán ez amiatt van, mert rettenetesen kíváncsi vagyok arra, hogy mi hogyan működik, emberek mire hogyan reagálnak, legyen az egy fotó, egy grafika vagy egy social média poszt. Emiatt szeretem ezeket a munkákat is, mert folyamatosan változik a világ és amelyik grafika tavalyelőtt még működött, idén már nem.

A sorsfordító dolgok eddig mindig megerősítettek. Biztos vagyok abban, hogy sok nehéz szituáció lesz még az életemben, de ha időnként kétségbe is esem, hamar összekapom magam és azt mondom, hogy csak azért is megcsinálom…”

 

Fotó: Clicksforpix (Szudy Péter)

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.