Inokentie Lukin

Hétéves voltam, amikor a nagymamám elvitt egy szentmisére, amit a falunk papja, a felesége halála után szerzetesnek állt Bartolomio tartott. Nem tudtam róla levenni a szemem, lenyűgözött a fehér szakálla, a fekete ruhája, és a mise végén kijelentettem, ha felnőtt leszek, olyan szeretnék lenni, mint ő. Mire a mamám, „Megőrültél, hisz ez egy szerzetes?!”…

Mindezt aztán el is felejtettem, s csak tizenhat évvel később, Magyarországra érkezésem előtt pár nappal emlékeztetett rá.

Temesváron születtem, a Bánságban nőttem fel, a szüleim nyolcéves koromban váltak el és hagytak a nagymamámra és a dédszüleimre. Érettségi után nem tudtam hogyan tovább, ezért úgy döntöttem, meglátogatom anyámat Spanyolországban. Pár hónapig vele éltem, s mikor hazamentem eldöntöttem, munkát keresek magamnak. Egy barátom apja egy bio-, szépségápolási termékeket és vitaminokat forgalmazó cégnek dolgozott, s mivel tudta, hogy megszállottja vagyok a divatnak és a szépségnek, azt mondta, ha elvégzek egy sminkes tanfolyamot, dolgozhatnék akár ennek a márkának is. Tetszett az ötlet, elvégeztem a szükséges kurzusokat, és make-up artist lettem. Mivel a téli időszakban kevesebb munkám volt, visszamentem Spanyolországba és ott vállaltam munkákat.

November elején történt, hogy épp egy sminket készítettem, amikor egy hang megszólalt bennem és azt mondta, „Menj kolostorba!”.

Kezemben a szemceruzával meg is álltam egy pillanatra, nem értettem, mi ez, s hogy mit is keresnék én egy kolostorban. Az oké, hogy vallásos vagyok, járok misékre és hiszek Istenben, aki hitem szerint mindenben és mindenkiben ott él, de nem igazán elhivatott módon. Időközben apám hívott, hogy nagymamám stroke-ot kapott, mire egyből hazautaztam, hogy én ápolhassam és gondoskodjak róla. Teljesen magatehetetlenné vált, nyolc hónapon keresztül láttam el, fürdettem, pelenkáztam, s közben a hang, amely a kolostorba küld nem akart szűnni. Felkerestem a papunkat, hogy elmondjam neki, attól félek megőrülök, mert állandóan csak ezt hallom, mire ő, hogy már várta a napot, mikor jövök, mert ő már rég tudta, hogy egy nap szerzetes leszek.

Ő küldött el engem Szentendrére, a Budai Szerb Ortodox Egyházmegye püspökéhez, aki egyébként a temesvári egyházmegye adminisztrátora is egyben. Nyolc éve annak, hogy ideérkeztem. Beszéltem a püspökkel, mindent őszintén elmeséltem neki magamról, azt is, hogy tulajdonképpen fogalmam sincs, miért vagyok itt, csak követek egy hangot. Másfél éven keresztül mint novícius teljesítettem szolgálatot, s készültem fel a szerzetességre, amellyel együtt kaptam az Inokentie, „ártatlan” nevet is.

Mikor megérkeztem, egy hónapon át csak sírtam.

Nagyon nehéz volt! Senkit sem ismertem, mindenki távolságot tartott és figyelt. Rengeteget imádkoztam és azt mondogattam magamnak, „Nyugi, minden rendben lesz!” Egy szót sem beszéltem magyarul, egy-két köszönést tudtam, mire aztán sokan megörültek és elkezdtek hozzám magyarul csacsogni, amiből persze semmit nem értettem, és mikor hazamentem emiatt is csak bőgtem. (Nem mertem szólni, hogy nem értem, mert attól féltem azt mondják, minek jön ez ide, ha a nyelvünket sem beszéli.) Elmentem a helyi nyelviskolába, kértem egy magyar tanárt – s bár én beszélek románul, szerbül, oroszul, angolul és spanyolul –, csak egy olaszul beszélőt tudtak adni. Végül a legtöbbet a sarki CBA-ban tanultam – ahová naponta járok – illetve a szomszédos üzletek tulajdonosaitól, eladóitól és a varrónőtől, aki azóta is kijavít, ha valamit nem helyesen mondok.

Szerzetesnek lenni gyönyörű dolog! Ennyi év távlatából ma már azt érzem, Isten – de aki akarja hívhatja sorsnak vagy karmának is – ezzel a hívásával egyben a nagymamám halála utáni időkre is fel akart engem készíteni. Imádtam őt, mondhatni szerelmesek voltunk egymásba, de mikor meghalt, már nem voltam egyedül, mellettem volt a püspök, aki valódi vigaszt tudott nyújtani nekem a veszteségben.

Hiszem azt, hogy az életben nincsenek véletlenek – a szél sem csak azért fúj, hogy fújjon és az eső sem csak azért esik, hogy essen. Velem sem történt semmi céltalanul, és legyen az jó, vagy rossz dolog, formált rajtam.

Ezért is jutottam arra a felismerésre, hogy nem érdemes félelmekkel élni. Legalábbis meg kell próbálni. Ami számomra bevált, hogy először a kisebb félelmeimmel számolok le. Például világéletemben féltem a bohócoktól. Aztán egy nap egy turkálóban elém került egy bohóc porcelán fejjel és végtagokkal. Borzasztóan feszült lettem, mire a barátom, aki elkísért azt mondta, oké, ezt most megveszed és vele fogsz aludni… Ma már három van az ágyamban, Marco, Darco és Nemanja – mondhatni ők az én gyerekeim.

Megéri bátornak lenni! Ami nemcsak a félelmekkel való szembenézést jelenti, hanem azt is, hogy nem teremtek magam körül tabukat, s hogy amit gondolok, kimondom. Tudom, hogy sokan csodabogárnak tartanak. Egy szerzetes fekete reverendában, aki valaha sminkes volt, aki ma is imádja a divatot, rendszeresen kávézik a sarki kávézóban és rajong a Netflixért. Pedig valahol mindenki egyedi, megismételhetetlen és csodabogár, ahogyan az ujjlenyomataink is. Őszintén szólva én kifejezetten utálom az egyforma dolgokat, de szerintem Isten is, különben nem teremtett volna minden embert egyedinek. És emiatt nem is érdekel, kinek mi a véleménye rólam,

megengedem, hogy bárki boldog legyen attól, ha nem kedvel.

A boldogságáért mindenki maga felelős. Istennek egyáltalán nem szándéka, hogy a teremtményei boldogtalanul éljék a földi életüket, de ezért nekünk kell tennünk. Tévedés azt hinni, hogy egy nap a postás majd hoz egy csomagot, amit Isten adott fel, és abban megtaláljuk a boldogságunk kulcsát. Minden a mi szabad akaratunkon múlik, amit tőle kaptunk, és szabadok vagyunk megkeresni, megtalálni és cselekedni azt, ami boldoggá tesz bennünket.

Az első lépés mindehhez pedig nem más, mint megállni a tükör előtt meztelenül, belenézni és elkezdeni szeretni és tisztelni magunkat. Azt gondolom, egyetlen igazi bűn létezik, mégpedig nem boldognak lenni. A boldogtalanság állapota maga a pokol, ami pedig kiszakíthat ebből az a cselekvés – kihívásokat állítani magunk elé és tenni értük.

Szeretem Magyarországot, de még jobban Andalúziát. S hogy miért? Mert itt ha este hét után kimegyek az utcára, nem látok embereket. Miért nem maradnak kint később is? Miért nem viszik ki a székeiket a házaik elé és beszélgetnek? Muszáj lenne az energiáinkat cserélgetni – a rosszat a jóval és fordítva, mert az élet erről szól, a kapcsolódások töltik meg valódi tartalommal a napjainkat.

Mi most itt ülünk és beszélgetünk. Te kérdezel, én válaszolok és nevetünk, mert mondok sok őrültséget is. Ez a mennyország, és így leszünk majd egy nap a mennyben is.

Szeretem a körülöttem élő embereket boldognak látni, és azt gondolom, szerzetesi elhívásomnak teszek eleget, ha mindehhez egy kicsit én is hozzájárulok. Akár azzal, mert mondtam valamit, amin elmosolyodtak, akár azért, mert a társaságomban szabadnak érezték magukat és megnyíltak. S persze ez utóbbi azért lehetséges, mert én magam is nyitott vagyok feléjük. Talán egy szerzeteshez képest túlzottan is…

Fotó: gálfisaci