„Tündérbogyó a belső hangom” – interjú Kádár Annamáriával

Anna azt mondja, a lelke mélyén még mindig az a naiv, világra rácsodálkozó kislány, aki óvodásként is volt. Nem vesztette el a mágikus gondolkodású gyermeki énjét, azt a pici Tündérbogyót, aki, hozzon bármilyen nehézséget is az élet, ma is megszólal, s biztatja, „Nyugi, minden jó lesz!”…– KisM Franciska interjúja Kádár Annamária pszichológussal.

Anna, te mindig mosolyogsz, kacagsz vagy épp fennhangon valami biztató kijelentést teszel. Honnét jön ez a végtelen optimizmusod? Ki volt a családodban az örök optimista, akitől ezt a fergeteges jókedvet, állandó pozitív gondolkodást örökölted?

 A családban a nagyapám volt az örök gyerek, a végtelen optimista. Mintha egyszerre lett volna óriás és jó tündér, aki azon túl, hogy minden kívánságomat leste, meg is erősített. Tőle tanultam, hogy nincs olyan probléma, amit ne lehetne megoldani vagy kibogozni. Az „énerő” forrásomat viszont anyukámtól kaptam, aki számtalan varázs- és tündérmesével, családtörténettel és életmesével ismertetett meg.

 Van két éppen óvodás korú gyereked. Gondolom te is, mint minden szülő, ilyenkor picit újraéled az akkori éveid. Milyenek voltak ezek?

Az óvodáskori emlékeim nem a legjobbak. Törésként éltem meg, hogy kikerültem a családból, és nagyon nehezen tudtam megszokni a napközit, hogy nekem ott kell aludnom. Volt egy kedves, de egyben nagyon szigorú óvónénim. Egyszerűen nem találtuk meg a közös hangot, s hogy ezt a konfliktust némiképp enyhítsem, számos  élethelyzetben a fantáziámba, a képzeletembe menekültem. Akkor született Tündérbogyó – ő volt a nagyon erős belső hangom, akivel folyamatos párbeszédet folytattam. Ha valahová el akartam jutni, képzeletben magamra vettem a mérföldjáró csizmámat, és nekiindultam.  Ha pedig valamit valóra akartam váltani, a varázspálcámat hívtam segítségül.

S ez tulajdonképpen így maradt mind a mai napig – rengeteg belső képet gyártok, mert hiszem azt, hogy amit megálmodok belül, az valósul meg kívül. Aztán ezt persze néha egyeztetnem kell a valósággal is, mert van, hogy olyan dolgokat is elhiszek magamról, amiket viszont tényleg nem tudok megcsinálni.

Például?

Például, hogy tudok hajat vágni, és akkor levágom a férjem haját. Mikor meglátta magát majdnem elájult! El is ment jó két hónapra biciklitúrára a városból… (No, nem épp emiatt, de pont jól jött ez az utazás.) Aztán elhittem azt is, hogy tudok szinkrontolmácsolni.  Képes voltam kiállni mindenfajta tapasztalat nélkül az indián tollas fülbevalómmal, enyhén remegő szájjal vagy kétszáz ember elé tolmácsolni, s rá kellett jönnöm, ezt bizony még gyakorolni kellett volna… Viszont ha fel kell sülni, akkor bátran felsülök, de ki nem hátrálok soha semmiből.

Persze mindeközben felismertem, hogy az életbátorság és az „énerő” nem mindig elég, mert bizonyos dolgokhoz előbb a képességeket is meg kell szerezni.  De talán ez is az ember útkeresésének a része.

A te személyes útkeresésed során mi volt a legnagyobb kihívásod?

A saját határaim meghúzása. Éveken keresztül hiába jelezte rendre nekem Tündérbogyó, hogy ezt inkább ne, túl sok hang keveredett bennem – a mások és a saját elvárásaim ütköztek, így sokszor nem voltam képes meghallani a tiszta belső hangomat. Emiatt aztán én is jó sok olyan dolgot nyeltem le, amit nem kellett volna. El kellett jutnom oda, hogy a belső Tündérbogyóm úgy igazából felmérgelődjön ahhoz, hogy végre a magam számára is elfogadható határokat húzzam meg. Tudod, olyan ez, mint a mesében, ahol a királylánynak meg kell csókolnia a békát! Na, az egy rossz fordítás eredménye, ugyanis a békát nem csókolni kell, hanem falhoz csapni. Én sokáig csak csókolgattam, mire megértettem, nem ez a dolgom, s egy nap végre falhoz vágtam. Ez idő alatt tanultam meg, hogy kell egy egészséges dac a határszabáshoz, hogy el tudjam dönteni, mi a jó nekem. És nem is vett senki sem komolyan addig, amíg a kimondott „Nem!”-em mögött meg nem érezték a belső elszántságot is.

Az énhatár behúzással, kifelé való határszabással, határozottsággal sokat tud alakulni az ember személyisége is. Hogyan reagált erre a környezeted?

Természetesen kerültek ki emberek az életemből, hiszen így már bizonyos kapcsolatok nem tudtak működni. Ezzel együtt azonban szépen megjött az az érzés is, hogy miként lehet elengedni, nem haragot tartani, vagy adott esetben megbocsátani.

Fotó: Kovács Szilvi

Engem például rengeteg bántás ért azért, mert nem születtek saját gyerekeim (Anna két örökbefogadott kislányt nevel a férjével – a szerk.) – vagy bagatellizálták a tényt, vagy szurkálódtak. Én pedig sokszor csak kényszeredetten mosolyogtam, ahelyett, hogy asztalt borítottam volna. Hosszú belső munka, önmarcangolás, gyász, keserűség és rengeteg vívódás után tudott megszületni a valódi „Nem!” érzése bennem.

Olyan ez, mint a kedvenc viccem. A tinédzser elmegy a buliba, majd reggel egy nagy, lila monoklival ébred. Kérdezi az apját, mi történt. Apuka ezt válaszolja: „Elengedtünk éjfélig a buliba, s te hazajöttél ötkor. Jó, semmi baj, biztosan klassz buli volt. Majd kihívtad az egész családot a nappaliba, hogy osztályfőnöki órát tarts. Még ez is belefért, hiszen nyilvánvalóan nem kevés alkoholt ittál. De amikor odaszartál a szoba közepére, s teleszúrtad fogpiszkálókkal mondván, mától a sündisznó is itt lakik, nem bírtuk tovább…”

Számomra ez a sündisznó szimbolizálja az egyének egészséges határait.

Nagy kérdés szerintem a mai szülők számára, hogy miként lehet szeretettel határt szabni? Legtöbbünknek ugyanis az az élmény maradt meg gyerekkorából, hogy ha a szüleink valamit el akartak érni, vagy meg akartak tiltani, akkor azt a félelmünkre apellálva tették.

Ez egy nagyon nehéz kérdés. Mindig akkor van a baj, amikor sokáig tűrünk, és kitermelődik az emberben egy olyan harag, ami már nem csak annak a helyzetnek szól, hanem az összes korábbinak, amelyekre nem mondott nemet.  Meg kell tanulni menetközben kimondani a „nem”-eket, de ez egy folyamatos gyakorlás, tanulás. Szerencsés vagyok, mert a férjem jobb ebben, s ő az, aki engem is erősít.

Ha már szóba került a férjed, Ede, akivel ti már olyanok vagytok, mint borsó meg a héja, hiszen nemcsak házas- és szülő-, hanem munkatársad is, elmeséled, hogyan kezdődött a ti történetetek?

Tizennyolc éves korom óta, huszonöt éve vagyunk együtt. A volt osztálytársam testvére, de amikor tett egy lépést felém, a barátai nem nagyon biztatták, kemény csajnak tartottak, akivel nem könnyű. Ő viszont bátor volt. Közöttünk mindig is szikrázott a levegő, két dudás vagyunk egy csárdában, így göröngyös is az út, ami mögöttünk van. Sok szempontból segítette a kapcsolatunkat, hogy a tanulmányaim miatt rengeteget voltunk távol egymástól, s ilyenkor volt idő megrágni a dolgokat, eltávolodni, majd újra összekapcsolódni. Nyolc év után házasodtunk össze, de a lánykérésre már nem emlékszem. Az biztos, hogy nekem volt erre forgatókönyvem – jön egy repülő, elhúz egy molinót „Szeretlek Drágám!” felirattal, kihull ötven szál rózsa, kerek asztal, pezsgős pohár, jegygyűrű a fogamhoz koccan, majd előugrik egy tangóharmonikás, aki eljátssza a kedvenc dalomat. Ehhez képest valami olyasmi történhetett, hogy szerinte majd nyáron házasodjunk össze, hogy biztosan jó idő legyen… Tipikus székely! Semmi romantika. Ezekből aztán voltak veszekedéseink, én vágytam volna valami tűzre, és romantikára, de aztán megértettem és elfogadtam, hogy neki nem ez a szeretetnyelve. A két kislányunk viszont elvarázsolta, és jó látni, ahogy velük megéli az érzelmeket is.

Hogy telik nálatok egy átlagosnak mondható gyerekes hétköznap, amikor nem utaztok? Waldorf oviba járnak a gyerekeitek. Nézhetnek például mesét? Ki mesél nekik?

Nem vagyunk reggeli emberek, így olyankor csak rohangálunk, mint a mérgezett egerek. Az egy fantasztikus erőforrás az életünkben, hogy együtt élünk a szüleimmel. Reggelente például anyukám segít a lányok elkészülésében, például rendszeresen ő fonja a hajukat, s ő szokott főzni is. Mikor a lányok már az oviban vannak, Edével kávézunk egyet, aztán ő végzi az adminisztratív céges dolgokat, én pedig cikket, könyvet írok, vagy épp az órámra készülök. Délután tanítok az egyetemen, Ede hozza haza a gyerekeket.

Nem tiltott dolog a tévé, esténként megnézik a mesét, vagy valamilyen hercegnős filmet, mint a Hamupipőke, vagy a Csipkerózsika, s mivel épp a beöltözős játékok korszakát élik, ezeket aztán fel is dolgozzák. Lefekvéskor inkább én mesélek nekik, de Ede is szokott. Ilyenkor mindig halálra röhögöm magam azokon a csavarokon, amiket kitalál. Például a nagyobbik lányunk Zsolna imádja a húst, hát hallom Edét legutóbb, hogy „Piroska sétál az erdőben, mikor egyszer csak mit lát? – kolbászokat, szalonnákat, tepertőket lógni a fák ágairól…” Majd egy másik alkalommal úgy fejezte a Kiskakas gyémánt félkrajcárját, hogy „a kiskakas és a szegény ember gazdagok lehettek VOLNA, ha az asszony nem megy el a Desigual-ba, és nem költi el az összes aranyat”…  Még nekem is kiszól a meséből, de ezeken nagyon jól szoktunk szórakozni.

Feltételezem, hogy benneteket sem kerül el a hisztikorszak. Pszichológusként, pedagógusként te ezt könnyebben kezeled?

Mivel sokat utazunk, ezért nálunk mindig az utazás teremti ezeket a kritikus helyzeteket. Ezt már eleve úgy szervezzük, hogy az út fele alvásidőre essen, aztán persze a csavar az, hogy kipihenten még több energiával lehet követelni a vágyott valamit a benzinkúton. Az első eszközöm mindig a figyelemelterelés, s ha ez nem működik, felemelem, megölelem és biztatom, hogy sírja ki a könnyeit. Szerencsére az én gyerekeimet megnyugtatja az ölelés, de ez nyilván nem mindenhol működik. Van, aki még a puszikat is letörli ilyenkor.

A legfontosabb, hogy a szülő tudja és elfogadja, a gyerek nem azért sír, hogy őt bosszantsa, hanem azért, mert még nem alakult ki nála az érzelemszabályozás. Csak hat-hét éves korukban fogja az agykéreg átvenni az irányítást az érzelmek fölött. Vagyis a hiszti egy természetes feszültségoldás, így teljesen reménytelen észérvek felsorakoztatásába kezdeni, mert azzal a legtöbbször csak magát idegesíti fel a szülő. S persze, ha nincs idő az ölelésre, akár hiszti közben is meg kell fogni, felemelni és szeretettel, de határozottan betenni az autóba és indulni. A határozott, de szeretetteljes határszabástól még egy gyerek sem traumatizálódott.

Mégis azt érzem, hogy könnyebb erről kellő idő- és térbeli távolságból beszélni, mint adott helyzetben jól cselekedni.

Én akkor értettem meg, hogy az út a fontos, és nem a cél, amikor ünnepélyesen is doktori címet szereztem. Míg a dolgozatomat írtam, azt képzeltem, hogy a felavatásom pillanatában egyfajta földöntúli boldogság jár majd át. Aztán amikor eljött a pillanat, ugyan örültem, de semmiféle eufóriát nem éreztem. S csak ekkor jöttem rá, hogy ami igazán számított, az az ide vezető út – a sok küzdés, és a nehézségek, amiket menetközben oldottam meg. A valódi boldogság pedig az apró elégtételek pillanataiban rejtőzött el.

A gyerekes hétköznapok is épp ilyenek! Mindig várunk valamit; hogy majd óvodások lesznek, és majd iskolások lesznek, és majd idővel minden könnyebb lesz. Pedig az igazán mágikus pillanatok útközben történnek – amikor nevetni tudunk valamin, amikor együtt csinálunk valamit, aminek mindenki örül, vagy a mi esetünkben, hogy egyáltalán van gyerek, aki hisztizzen. Számunkra a hála egy hatalmas átkeretezési lehetőség a nehéz helyzetekben, mert azt tudjuk mondani, hogy „hát igen, hisztizik, de egy évtizeden keresztül vártunk arra, hogy valaki ezt végre megtegye”.

Másrészt át tudja keretezni ezt a történetet az a gondolat is, hogy a biztonságosan kötődő gyerek tud a legjobban dacolni. S ez valójában egy bók, hiszen, ha ilyen erősen ki tudja mutatni az érzéseit, akkor bízik bennünk. A mi célunk pedig az, hogy életerős, életbátor felnőtt váljék a gyerekünkből, aki akár a sárkánnyal is meg tud majd küzdeni.

Anna és az interjú készítője KisM Franciska

A beszélgetésünk elején már esett szó arról, hogy fontos, hogy a szülők, nagyszülők… stb. átadják gyerekeiknek a család történeteit, viszont felmerült bennem a kérdés, hogy mi a helyzet például az abuzív családból jövő szülőkkel? Mit tudnak ők átadni? Mi az, amit nekik esetleg át kell adniuk?

Mesélhetővé kell tenni a nehéz történeteinket is, s felelősek vagyunk azért, hogy mit adunk tovább. A nehéz történeteket át kell kereteznünk – egyrészt előrefelé haladva, a jövőbe tekintve, másrészt visszafelé, hogy miként tudunk megbocsátani. Vagyis két irányba visz ez az út, ami alapvetően a személyiség fejlődéséről szól.

Épp olyan ez mint a mesékben! Adott a mesehős, aki lehet akármilyen csenevész, vagy szerencsétlen, útra kel. Halad az útján, kap segítőtársakat, megküzd a sárkányokkal és a boszorkányokkal, de ők nem a történet vége, hanem a megküzdéstörténet részesei, akiket le lehet győzni, és tovább lehet haladni, fel egészen az égig érő fa tetejéig.

Hatalmas áldás az, ha valaki a gyerekkorából hozott nehéz életkörülményeit kibogozva, azokkal megküzdve válik szülővé. Aki a bugyor legmélyét is megtapasztalta, s onnan saját erejéből jut fel a felszínre, óriási énerőre tesz szert, s ez nemcsak neki segítség, hanem a gyerekeinek is.

Ezért azt gondolom, nem menekülhetünk el a saját történetünk elől, muszáj feldolgoznunk és mesélhetővé tennünk, különben örökké kísérteni fog, s nem tudunk egyről a kettőre jutni. Instant megoldás sajnos nincs, ez egy hosszú, kőkemény, de gyönyörű út, egy életen át tartó fejlődés.