IRINA

“Már többször rájuk szóltam, de mindhiába” – legyint Ahmed, a sötét bőrű, szudáni konyhásfiú, mikor szolgálatkészen kaput nyit a Kert hazatérő úrnője előtt. Irina szokásához híven nyugodt és derűs marad, pedig a Kertet, mely máskor a csend és nyugalom szigete a zord sivatagban, most szinte idegenné tették számára a telekvég irányából vadul felcsattogó, hangos kiáltások. Ráadásul nem volt egyedül : Alberttel érkezett, aki Irina rég nem látott hazájának állampolgára. Deresedő hajuk dacára a fél napos, izzasztó autóút Asyut és a New Valley hieroglifákkal díszített kapuja közt elég volt nekik, hogy egymásba szeressenek.

De ki mondja meg, mit csináljon most? Mit tehetne egy gyönge kis európai nő, tíz ereje teljében lévő útépítő fellahhal szemben? A munkaidejük lejárt, és ezek a fiatalok (legtöbbjüknek lakása sincs!) a Kertben találtak vizet és árnyékos pihenőhelyet. Sőt, az egyre ereszkedő esti sötétség leple alatt Allah (végre) már nem láthatta, hogy néhány sört is kerítettek a semmirekellők!

Ez volt hát oka a hangos jókedvnek, amit Albert avatatlan fülei heves vitának, csetepaténak érzékeltek. De Irina már nem volt kezdő: több mint húsz éve tette le kertjének alapköveit a Dakhla Oázisban. Pontosan tudta, hogy nagy egyetértés van odalent, ha lehet, túl nagy is…

Úrnőnk korábbi birodalma kert helyett egy jól menő vállalat gazdasági irodája volt, egy berlini irodaházban. Ízléses kiskosztümök, tiszta, rendezett munkahely, közös, vállalati üdülés Egyiptomban, vezetett tevegeléssel és Vörös-tengeri csobbanással. Akkor, negyvennégy évesen látta először a Szaharát. Másodszor pedig mindjárt a repülőgépen hazafelé, mikor a cairói átszállás után elszundított a kerek kis ablaknak dőlve. Később pedig majd’ minden éjszaka ott bolyongott álmában a selymes homokdűnék között. Ilyenkor felébredve még sokáig homok és rózsaillatot érzett.

A munkahelyén persze nem nézték jó szemmel, mikor szilveszteri gyűjtést rendezett a „Sivatagi Rózsakert” megvalósítására. Nevetve meséli Albertnek, hogy az igazgató részegen tósztba foglalta a furcsa ötletet, és sok sikert kívánva, bőkezűen szórta pénzét a felcímkézett dunsztosüveg-perselybe. Két nappal később levélben értesítette Irinát az elbocsátásról.

De a kövér dunsztosüveg tartalma a berlini lakás és minden ingóság árával együtt már elegendő tőke volt a kezdéshez. A német Bekanntok után az új, egyiptomi ismerősök is őrültségnek tartották a vállalkozást: Irina ekkor már az ötven felé járt, vékony pergamenbőre halvány viaszgyertyaként pislákolt az olajos-deltás, sötét férfitestek között. (Nőket amúgy is alig lehet látni napközben!) Kézfogása gyenge, szava éppen csak suttogó, a nyelvet nem értette. Mégis isteni erőt sugárzott, ahogy fittyet hányva a megjegyzésekre, rendíthetetlenül gyűjtögette talicskájába a szélcsiszolta homokköveket, egyiket a másik után. Ki tudja, hogy csinálta, de hamarabb talált lelkes segítőkre, mint ahogy az első arab szavakat megtanulta volna. (Többek közt az akkor még gyermek Ahmed és apja, Mahmoud személyében).

“És látod, most itt a Kert virágokkal és kisházzal, hogy más megfáradt lelkeknek is menedéket adjon. Pont ahogy álmomban láttam, a sivatag közepén!” – susogja lelkesen Albertnek. Ahogy beszél, hetvenéves arca bájos kislányarcként ragyog föl. Egyedül sétál végig a lugasok között: súlyos fejükkel meghajolnak előtte az illatos rózsák, távolodva halvány bőrének derengése eltűnik az éjszakában. Ki tudja, hogy csinálja, de nyomában elcsendesül a kertvégi zsivaj.

 

Rajz és szöveg: Morvay Zsófi

2 Comments

  1. Renner Krisztina 2017-07-29 at 17:59

    ÚÚÚ…ez nagyon tetszik!!! és a rajz is!!! milyen jó lenne olvasni még,még!!!!

    Válasz
    1. saci 2017-07-30 at 16:22

      😀 megemlítem Zsófinak, hogy írhatna folytatást… (a következő írása egyébként előkészületben 😉 )

      Válasz

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.