István

„A patakpart mentén feküdve már nem hallottam az utcazajokat, sőt, mintha a szívem sem vert volna, azt éreztem, hogy innen már nem jövök ki. Jó volt! Lebegtem! Azon az éjszakán a vöröskeresztesek találtak rám és kórházba vittek, emlékszem az orvos pár nappal későbbi szavaira, »Ember! Maga még nem volt odaát, de már itt sem!«. A kórházban volt időm gondolkodni és mire a lányom bejött, megígértem, hogy nem fog többet csalódni bennem, eldöntöttem, hogy élni szeretnék. Az alkoholadagot fokozatosan csökkentették, egy éve teljesen tiszta vagyok.
A lejtmenetem tavaly nyáron, a születésnapomon, amit egyébként csak Jim Morrison emléknapként tartok számon, kezdődött.
Egy darabig ez egy feldobott állapot, aztán rövid időn belül érzed, hogy gondok vannak, de azt mondod, hogy »majd holnaptól!« és becsapod magad. Egyre nagyobb a kosz, a rendetlenség körülötted, az egyetlen motivációd pedig annyi, hogy »már csak három dobozos sör van a hűtőben, kell szerezni utánpótlást!«… Láttam én, hogy aggódnak értem, a piac melletti boltok eladói figyeltek rám, hoztak nekem ruhát és akkor azt gondoltam, »hülye vagy? lehet, hogy vesztettél el embereket, de jöttek újak! miért csinálod ezt magaddal?«…
Mióta kijöttem a kórházból, a hajléktalanszállón élek. Tizenhatan vagyunk, egész évben maradhatunk, reggeltől ötig kell kint lennünk, bent viszont van főzési és tisztálkodási lehetőség.
Ha odakerülsz, két dolgot nem szabad: nyusziként, vagy nagy arcként bemenni, mint a sittre… Nagyon jó érzés volt, amikor először ütötte meg a fülem, hogy rólam tanakodnak, majd azt mondják, »Papa, ma meccset nézünk, ugye?!«. Akkor tudtam, hogy befogadtak. Azóta rászokattam őket a Gundel műsorra, veszekedtek is a múltkor, hogy ki mondta hamarabb a jó megoldást. A zenére viszont nem sikerült, a Radiohead nem érdekli őket, Lajcsim meg nincs. Úgy tudom velük megtalálni a hangot, ha gyerekként nézek rájuk. Rendesek velem!
Egy időben akkor éreztem biztonságban magam, amikor bent lehettem a szállón. Mostanában viszont alig várom, hogy reggel elindulhassak, de amikor eljön az öt óra, akkor azt mondom magamnak, hogy indulok haza, vár Hrabal, Svejk és a zenéim…”

Szólj hozzá!