Janklovics Péter

Annak ellenére, hogy a szüleim elváltak, nekem boldog gyerekkorom volt. Budapesten, a VI. kerületben nőttem fel, eleven, rosszcsont gyerek voltam, ami egyébként akkoriban nem volt kirívó, bár ha ma megtudnám, hogy a gyerekem az Oktogon palatetős házainak tetején mászkál, lehet, hogy egy kicsit megcsapkodnám… Apu is jelen volt az életünkben, ő hordott például iskolába, és rendszeresen tartották anyuval a kapcsolatot, mert ha helyzet volt, akkor „véletlenül” mindig kettesben maradtam vele beszélgetni.

Általános iskola vége felé már jópáran mondogatták nekem, hogy színésznek kellene mennem, de akkor még csak legyintettem, hogy nem akarok én egész életemben szövegeket tanulni. Ez az egész igazából gimnáziumban érett meg bennem, annak ellenére, hogy már óvodás koromból is élesen emlékszem egy pillanatra, amikor a Király utcában vagyunk, a felnőttek kint ülnek a konyhában és apám elmesél nekik egy sztorit, ami a hivatalban történt meg vele: hosszan mesél, közben eljátssza a szereplőket és anyám, meg a húga úgy nevetnek, hogy szétfolyik a smink a szemük alatt. Persze megpróbálkozom valamivel, hogy inkább rám figyeljenek, de csak leintenek, hogy várjak egy picit. Amit pedig érzek, az az irigység, hogy nekem kellene ezt csinálni, rám kellene, hogy figyeljenek, nekem kellene szórakoztatnom őket.

Ma már ezt csinálom.

És csodálatos, hogy bármit eljátszhatok, amit ha civilként tennék, a rendőr, vagy a mentő elvinne, vagy csak simán azt mondaná mindenki, hogy „ez hülye bazmeg!”…

Anno a lányokkal is úgy próbáltam meg magam elfogadtatni, hogy vicceskedtem. Aztán amikor elvesztettem a szüzességem, nézegettem magam a tükörben, kerestem egy markáns férfiarcot, vártam a villámokat, amik majd a bicepszemből csapnak ki, de hiába, ugyanaz a pattanásos kis hülyegyerek nézett rám vissza.

Férfivá az élettől kapott pofonok alakítják a fiút. A csalódások, meg amikor rájön az ember, hogy mennyi dolog nem is úgy van, ahogyan azt gyerekként hitte, gondolta, vagy szerette volna, hogy legyen.

Nekem például nagyon sokáig nem volt új személyim, azt a régi füzetecskét tartottam meg, s már elmúltam harminc, amikor még mindig a tizennégy éves Petit hordtam magammal az igazolványomban. Ha ma megnézek egy huszonegy-két éves koromban készült fotót, egy kisimult arcú, tiszta tekintetű embert látok. Egyszerűen látszik, hogy akkor még nem rakódott rám annyi sok minden, egy csomó olyan tapasztalat, amelyek nélkül egyébként én ma is boldogan meglennék. De persze megszereztem őket, így aztán annyit tehetek, hogy igyekszem azt a fajta naivitást megőrizni, ami a tapasztalatok előtt még a sajátom volt, illetve amikből azért remélem, hogy valami még mára is maradt.

A házassággal kivártam a hét évet. Egy korábbi kapcsolatom pont a hetedik évben ért véget, és persze mindenki mondta, hogy igen, ez az a bűvös, kritikus év, úgyhogy hiába voltam nagyon jól a párommal, csak a hetedik év után kértem meg a kezét. Persze hozzátartozik az igazsághoz, hogy egy picit féltem is, mert a házasság már tényleg a felnőttség és a felelősség. Ugyanakkor a mai eszemmel azt mondom, hogy mindez hülyeség volt a részemről. Ugyanúgy, ahogy a gyerektől való rettegés is. Ma tizenhat hónapos a fiam, épp a negyvenedik születésnapomon született, és én aznap azt mondtam magamnak, hogy milyen f@sz vagyok, hogy ennyit vártam rá…

Rájöttem, hogy fantasztikus dolog ez a szaporodás, hiszen jön valaki, aki rád és az életed szerelmére hasonlít, és ez a valaki egyszer majd biztosan sokkal jobb és több lesz, mint vagytok. Mindehhez hozzájárulva, én majd azt szeretném elmondani neki, hogy csakis olyasmit csináljon, amit akár évtizedeken keresztül is képes örömmel végezni, hiszen az ember az élete nagy részét munkával tölti, így aztán az nagyon szar tud lenni, ha olyannal kell foglalkoznia, amit utál. S persze a „jó élet” ennél összetettebb, hiszen kell majd hozzá egészség, szerető környezet és család is. Én hálás vagyok a sorsnak, mert nekem megadta ezeket. Aztán pont emiatt néha megfordul a fejemben, hogy „jó, de akkor mikor jön majd a feketeleves?”…

 

Fotó: AgiSzaboPhotography