Judit

„Kislánykoromban jazzénekes vagy színésznő szerettem volna lenni.
Végül jogász lettem.
Csak később, felnőttkoromban ismertem fel, hogy ha engem kitesznek ezerötszáz ember elé, képes vagyok teljes magabiztossággal szakmai előadást tartani, de erős szégyenérzet törne rám, ha érzelmeket is át kellene vinnem. Márpedig egy jazzénekes vagy egy színésznő az érzelmeivel is játszik. Én az érzelmeimmel kapcsolatosan nagyon szemérmes vagyok, olyannyira, hogy táncolni sem tudok, legfeljebb két pohár bor után. Képes vagyok a tükör előtt is azt kérdezni, hogy „most miért produkálod magad?”…
Tizenkettő voltam, mikor meghalt az öcsém és nem tudom, hogy miként, valahogyan automatizmusként beállt az, hogy tartani kell magam, okosnak és erősnek kell lennem, mert félek, hogy a szüleim bármelyik percben összeomolhatnak. De az erő és az ész egy hízelgő kép is, szóval végül építettem magamtól. Sokan és sokszor utáltak is, mert keménynek és nagyképűnek gondoltak, pedig egyszerűen csak nem engedtem meg magamnak, hogy megmutassam ki vagyok, mit érzek.
A rendszerváltás idején végeztem el a jogot. Izgalmas volt, mert minden mozgásban és változásban volt, viszont végigdolgoztam az egyetemet, így klasszikus egyetemi életet nem éltem. Az MTA Emberi Jogi Központjában könyvtárat raktam össze, s ezáltal kijutottam Londonba is, ahol gyakorlatilag nemzetközi bírósági kérelmeket írtam. Miután hazajöttem FIDESZ szóvivő lettem.
Akkor azért még más volt! A mai rendszerből nem olvasható vissza az a régi… Egyrészt nagyon szerettem, mert lelkesek és felkészültek voltunk, másrészt kiábrándító volt már akkor azt megtapasztalni, hogy bármilyen tudományosan megalapozott előadásnál népszerűbb egy-egy narancsosztás…
Rövid ideig ügyvédként is praktizáltam, de újra elkapott a politika és jött az ORTT. Rettenetesen naivan mentem bele! Mind a mai napig úgy gondolom, hogy szakmailag jó munkát végeztem, de nem vettem észre, hogy menet közben mennyire megváltoznak a dolgok, mennyire megváltozik a politika. Azt gondoltam, hogy jó szándékkal, racionális gondolkodással dolgozni elég és végül olyasmibe keveredtem, ami túlnőtt rajtam. Nem is vettem észre, hogy mire használnak és, hogy semmit sem számítok.
Egy időben mindennap láttam magam az újságok címlapján, ráadásul egy olyan ügyért, amire mindmáig büszke vagyok, csak közben felhasználta a politika valami teljességgel másra. Iszonyú nehéz az ilyen dolgokat megélni, még akkor is, ha tiszta a lelkiismereted.
Pokoli évek voltak, csoda, hogy túléltük.
Azt hiszem, az sokat segített, hogy tükörbe tudtam nézni, mert bárki, bármit gondolhatott, én a tükrömmel rendben voltam.
Pedig rettenetes magyarázkodási kényszer van ilyenkor az emberben! Lemész a közértbe, látod, hogy felismernek és akkor arra gondolsz, hogy amit gondolnak, azt mind csak az újságokból tudják, de az nem igaz, és akkor megrángatnád, hogy légyszi ülj le velem szemben és hadd mondjam el az én verziómat, de tudod, hogy ez lehetetlen…
Anyám mond néha nagyon fontos mondatokat, és akkor mondta azt, hogy „magyarázkodni mindig felesleges, ha igazad van, akkor azért, ha nincs igazad, akkor meg azért”…
De ez máig velem van. Hozom, húzom magammal és néha még mindig elér, megérint… Az igazságtalansággal, a méltánytalansággal marha nehéz megküzdeni!
Én magam szakmapolitikus voltam, nem politikus.
Biztosan vannak ma is remek szakmapolitikusok, akik tisztességes munkát végeznek, de ez vagy nem látszik, vagy az van róla mondva, hogy az nem jó.
A politikával az a baj, hogy mindenki ért hozzá, de senki sem akarja csinálni. Az emberek elvárják, hogy valaki csinálja, de amint belépsz, a választók csoportjának egyik fele elkezd fújolni azzal, hogy téged biztosan megérintett az ördög. Politikusról már csak divatból sem mondhatsz jót!
Mindennek ellenére én még mindig hiszek abban, hogy lehet a politikában jót tenni…
A nagyobbik lányom nemrégiben kérdezgette, hogy mi az, ami boldogságot okoz nekem. Egy kórusban énekelek és rávágtam, hogy ez. Számomra ez a legjobb dolog, amivel eltölthetem a szabadidőmet. S akkor azt mondta, hogy szerinte kezdjek el komolyan énekelni tanulni. Azt hiszem, meg kellene fogadnom a tanácsát…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.