Kállai-Tóth Anett

„Mivel anya, munkájából adódóan, élete nagy részét fogyatékos emberek mellett töltötte, az emberi hazugság, álnokság távol állt tőle. (Azoknak az embereknek nagyon őszinte a szeretetük, s egyáltalán nem kombinálnak.) Így aztán mikor felhívtam, hogy tizennégy év után kirúgtak a munkahelyemről, az neki egy nagy csalódás lehetett. De ezt már nem volt módunk kibeszélni.

Valahányszor a barátnője hívott, mindig azt hittem, hogy valami baj történt. Most az egyszer, mikor megláttam a nevét a telefon kijelzőjén, nem ijedtem meg: Vecsésre vártam őket és azt hittem amiatt keres, hogy mit főzzön, mit hozzon. Ehhez képest azt mondta, hogy anyu stroke-ot kapott, Gyulára viszik az intenzívre.

Az elkövetkező egy évben komoly válságként éltem meg a kirúgásomat és anyu betegségét.

Én okoztam ezeket a bajokat?

Mit csináltam rosszul?

Az elbocsátásom persze marginális kérdéssé vált, ráadásul vissza is hívtak, de nemet mondtam. Onnantól kezdve anya haláláig az összes létező szabadidőmet Dévaványán töltöttem. Csak munkák miatt utaztam haza és csak olyankor találkoztam egy-egy estére a férjemmel és a két gyerekemmel is.

Jó beteg volt! Sokat tűrt, kevesett panaszkodott. Nem beszélt arról, ami történt. Mindig is struccpolitikus volt… Leginkább az ízületi fájdalmaira panaszkodott, azokat akarta mindenáron megszüntetni. A fájdalomtól jobban félt, mint a haláltól.

Járt hozzá egy spirituális vonalon mozgó barátnője, akivel sokat beszélgetett kettesben. Ő mindig azt mondta nekem, hogy anyu még nem döntött, hogy marad-e. Azt hiszem, így mondta el nekem szépen azt, hogy nem akar maradni…

Nem voltak elvárásaim a döntésével kapcsolatban. Sőt, rendszeresen megkérdeztem, hogy akarja-e még.

Volt, hogy megmakacsolta magát és például nem nyitotta ki a szemét. Ha valamit nem akart, akkor így fejezte ki, hogy nem fogja csinálni. Nehezen tudtam ezzel mit kezdeni.

Azt gondolom, hogy ez egy olyan kiszolgáltatott állapot, hogy ha tehette volna, azonnal megszünteti, de olyan mély kötődése volt felém és az unokái felé, amiből nem volt annyira egyszerű kilépnie.

Két-három olyan szakaszra emlékszem, amikor láttam, hogy ő már lélekben megy el. Ez a depresszív falnéző állapot, amikor tudod, hogy nem akar itt lenni. Illetve sokszor hallucinált halott hozzátartozóinkkal, a szüleivel és Nana dédnagyanyámmal. Egyszer mondta, hogy szóljak már Nanának, hogy álljon arrébb, én meg azt válaszoltam, hogy na jó, itt a határ, őt már ne hívja ide, és akkor ezen ő nevetett.

Voltak jó pillanatok is, mert mindig is szórakoztató egyéniség volt és a betegségében is meg tudta őrizni a cinikus humorát.

Keveset beszélgettünk. Egyrészt a stroke miatt sokat alszanak, másrészt folyamatosan nálam volt a laptopom és igyekeztem utolérni magam a munkáimban, s amikor azt érezte, türelmetlen vagyok, hagyott…

Ha tudtam volna, hogy egy félévünk van, másképp csináltam volna! Azt gondoltam akkor, hogy ez a helyzet van és pénzt kell termelni ahhoz, hogy ő mindent megkaphasson ebben az állapotban is.

Éppen itthon voltam, amikor hívtak, hogy nem tudják felébreszteni. Bevitték az intenzívre. Már nem ébredt fel.

Halála napján volt egy epilepsziás rohama, akkor még nagyon mélyen a szemembe nézett, de mikor eljöttem, nem sokkal később hívtak, hogy meghalt.

Az az egész nap nagyon bizarr volt! Illett anyához!

Anyámról azt kell tudni, hogy ha feljött Budapestre, nem lehetett tőle közlekedni, mert minden koldus előtt megállt, hogy aprót adhasson neki. Aznap mikor kimentem ebédelni, találtam egy kétezrest a földön és odaadtam egy cigányprímás kéregetőnek Békéscsabán.

A benzinkútnál pedig nem kellett fizetnem a kávéért, mert én voltam a huszadik vásárló.

Mikor este hazaérkeztem a házunkhoz, megálltam a járdán és az utcafronti ajtó kisablakán kiintettek nekem, visszaintettem és mondtam, hogy mindjárt megyek. A hátsó ajtón tudtam bemenni és kérdeztem aput, hogy miért nem nyitotta ki nekem elöl az ajtót, de azt mondta, ő nem volt ott, a hátsó szobában ült.

Nemrég elmentem egy családállításra.

Ott azt mondták nekem, hogy én csak azt gondolom, hogy erős vagyok és jóban vagyok a halállal, de mióta anyát elvesztettem, azon dolgozom, hogy minél előbb találkozhassam vele, ezért aztán jó lenne, ha nem kifelé mennék az életből, hanem megpróbálnék élni…

Állsz ott valahol, hallasz egy súlyos mondatot és azt mondod, b@ssza meg, tényleg így van, ezért nem hívod a barátaidat, ezért nem szervezel összejöveteleket sem! És mikor elmeséled otthon a férjednek, akkor ő azt mondja, hogy igen, ez így van és rájössz, hogy úristen, de hülye vagy…

Mindez sokat segített abban, hogy újra a feladatok felé forduljak!

Jelenleg a munkám mellett utakat, lépcsőket keresek egy alapítványnak, ami a stroke-ban szenvedőknek és azok hozzátartozóinak nyújt segítséget…”

Szólj hozzá!