Kalovits Gábor

Számomra nagyon fontos a család, a gyerekek. Mindig is így volt ez, akkor is, amikor még halvány gondolat sem volt az, hogy egyszer nekem is lesz. Ebben talán van része annak is, hogy az én apám nem volt érett az apaságra, amikor én születtem, mint ahogy annak is, hogy Édesanyám nagyon családközpontú, és ezt örököltem, tanultam tőle. Szüleim a főiskolán ismerkedtek meg egymással, túl korán és szerintem ettől mindig is felemás volt a viszonyuk. Anyámnak ő volt az élete szerelme, apámról viszont hamar kiderült, hogy más nők is vannak az életében. De sokáig nem történt semmi, anyám „tette a dolgát”, munkába járt és nevelt bennünket.

Tizennyolc voltam, mikor apám elköltözött otthonról, új családot alapított, és csak ritkán találkoztunk. Amikor igen, próbált apa lenni, például könyveket adott, hogy miket olvassak, mert ő akkor a spiritualitás felé fordult, de igazából nem beszéltünk érzelmekről.

Viszonylag későn lett barátnőm is, mert engem igazán csak egy dolog érdekelt gyerekként, hogy kosárlabdázó legyek. A szüleim ezt nem akarták, azt mondták, nem olyan az alkatom, és egy sérülés miatt hosszabb időre ki is estem, ami nagy sokk volt nekem. Ennek ellenére amikor pályaválasztásra került a sor, szüleim szerették volna, ha a Testnevelési Főiskolára megyek, de én ellenálltam, és megpróbáltam az ettől legtávolabb eső jogi egyetemet. Előkészítőre jártam, amit nagyon szerettem, de valahol az írásbeli és a szóbeli között félúton rájöttem, hogy ez nem nekem való, én nem leszek képes öt évet végigülni, majd nyolcat kivárni, hogy legyen belőlem valaki. Mivel jókor jött a behívó elmentem Sopronba katonának, ahol a másfél hónapos kiképzés után kaptam egy lakást, és csak heti egyszer kellett a laktanyába mennem, a maradék időben pedig a helyi kosárlabdacsapatban játszhattam. Egy újabb sérülés miatt azonban ennek vége lett és munkát kellett keresnem, így kerültem egy kaszinóba, ahol végül három évig dolgoztam limuzinsofőrként. Ezután tíz évem azzal telt, hogy amit csak lehetett kipróbáltam – voltam bármixer, DJ, biztosítási ügynök, médiafelület értékesítő, zenei menedzser – ha másért nem, hát azért, hogy azt tudjam, mi az, amivel nem akarok foglalkozni. Már-már kezdtem azt érezni, hogy valami gond van velem, mert nem találom a helyem, miközben volt osztálytársaim komoly karriereket futnak be. Aztán egy nap a balatoni nyaralónkban megláttam apámat, amint gitározik és énekel a két kistestvéremnek. Álltam az ajtóban, nem is vettek észre, és rádöbbentem, hogy apámból Apa lett, s amit a fiatalsága miatt nekünk nem tudott megadni, az mostanra beérett.

Nekem egészen addig a pillanatig fontos volt, hogy ne apámat kövessem – ne legyek link, ne csaljak meg senkit, ne tegyek tönkre családot, ne azt a pályát válasszam, amit ő – és akkor rájöttem, hogy ezeken nem kell stresszelnem. Neki ötven év kellett, de végül felnőtt – apa és ember lett belőle.

Felismertem azt is, hogy nincs azzal semmi gond, ahol éppen tartok, mert idővel majd minden megérkezik, s hogy a munka, a barátságok és a párkapcsolatok mind összefüggnek, és egyikben sem lehet rátalálni az igazira, amíg magammal nem vagyok kibékülve.

Nem sokkal ezután, 2004-ben pályáztam meg egy állást a Nike-nál, ami elindított egy olyan karrier útján, amelyen végül megtaláltam a helyem.

Közben persze voltak kapcsolataim, bár felnőtt életem jóval nagyobb részében éltem szingliként, mint párkapcsolatban, mert azok rendre kifújtak két-három év alatt. A barátnőim általában pár évvel idősebbek voltak, mint én, mert szerettem ha egy nő határozott, nem játszmázik, és nem rajtam keresztül szeretné definiálni önmagát. Mindig olyan nőt kerestem, akire én is fel tudok nézni, és akivel kiegészítjük egymást. Ezeken a kapcsolatokon keresztül sokat tanultam és építettem fel magam, mint férfi, keresve azt a kapcsolatot, amiben igazzá válik fiatalkori mottóm, kedvenc soraim Pilinszkytől “A tengerpartot járó kisgyerek / mindig talál a kavicsok közt egyre, / mely öröktől fogva az övé, / és soha másé nem is lenne.”

A feleségemmel szinte napra pontosan hét évet voltunk együtt, idén januárban költözött el. Ahogy megismertem, tudtam, hogy el fogom venni, sokáig éltünk idilli kapcsolatban, s mégis véget ért a történetünk. Megkaptuk egymástól, ami miatt nekünk együtt kellett lennünk – én a gyerekeinket, ő pedig önmagát – és tulajdonképpen békében elváltunk. Mindig össze fog kötni a két gyerek, és legfontosabb feladata mindkettőnknek, hogy nekik szép és boldog életet adhassunk. Látom, hogy miben nem illettünk össze, de mégsem élem meg mindezt kudarcként, mert nem hibáztunk, egyszerűen csak önmagunkat adtuk, éltük azt, akik vagyunk, és ez egy idő után a másiknak már nem volt elég. Minden ami eddig voltam – sikeres sportoló, üzletember, jó barát, modell stb. – eltörpül amellett, amilyen fontosak a gyerekek az életemben. Körülöttük forog a napom, a világom – részben ez is vezetett a házasságom végéhez.

Számomra egyébként teljesen elfogadható az a gondolat, hogy két ember hajója egy időre összesodródik, majd elválnak. Én egyszerre hiszek a tündérmesékben, pityergek egy romantikus filmen, s közben látom cinikusan azt, hogy ez nem biztos ám, hogy össze is jön mindenkinek. Nem tudom, hogy nekem ő volt-e az igazi, esetleg egy korábbi kapcsolatom, vagy ez még hátravan. De meg tudok békélni bármelyik gondolattal, mert van két csodálatos gyerekem, akikkel igyekszem rengeteg időt tölteni – akár a munka kárára is –, és ez feltölt, célt ad, boldoggá tesz.

Régebben kipróbáltam, hogy minden nap végén megfogalmazom a három legkedvesebb dolgot, ami történt velem. Aztán pár hét után felhagytam ezzel, mert nehéz volt csak hármat kiemelni, annál mindig jóval több volt. A mindennapok finom mozzanatait, villanásait szeretem. Nemrég Kanadában történt, hogy pár percre összesodort az élet egy turista társammal egy kastélylátogatás során. Megbeszéltük, hogy milyen kastélyok vannak a saját hazáinkban, elköszöntünk egymástól, majd mindenki ment tovább a maga útján. És tulajdonképpen ez a találkozás is maga volt a teljesség.

Fotó: AgiSzaboPhotography