Fényeslitkén egy szabolcsi kisközségben nőttem fel, egy udvarban az apai nagyszüleimmel. Kötődésem feléjük mindig is erős volt, és ma már nem élnek, de mind a mai napig velük beszélek meg sok mindent. Őszinte emberek voltak, akiktől szívből való működést és gondoskodásra való hajlamot örököltem.

Az iskola nem igazán érdekelt. Nagypapám sokszor mesélte, hogy mikor leckeírás idején benézett az ablakon, én csak ültem és bámultam valami egészen mást – bármit, mert bármi érdekesebb volt számomra, mint a tananyag. Álmodozó gyerek voltam, egyetlen dolgot szerettem igazán, rajzolni.

Nyíregyházára mentem művészeti szakközépiskolába, ahol abban az évben sorsolással dőlt el, ki milyen szakra kerül, így lettem keramikus. Az Iparművészeti Egyetemre készülve szerettem volna, ha egy debreceni festőművész, Bodó Károly készít fel, ő viszont azt mondta anyukámnak, hogy a volt felesége is Ági, a szerelme is Ági, még egy Ágit nem vállal be, de ajánl valaki mást. Így kerültem Baska József festő- és szobrászművész mellé, ám amikor választás elé kerültem, lemondtam a festő szakról a kötött-hurkolt tervező szak kedvéért, ugyanis volt egy lány, Dzsurbán Ági, aki odajárt, és egyrészt a munkáival, másrészt a személyiségével arra inspirált, hogy én is az ő útját kövessem.

Ott aztán nagy csalódás ért, mert minden gépiesítve volt – egy másfél méteres kötőgép előtt állva kellett a fonalat akasztgatni, és bár gyönyörű dolgokat lehetett így is varázsolni, én arra vágytam igazán, hogy kizárólag a kezemmel dolgozva alkothassak.

Az egyetemen ismerkedtem meg a férjemmel, aki építész szakra járt, a diploma után összeházasodtunk és nagyon hamar megszülettek a lányaink. Hanga nagyon sokat aludt, és akkor újra festeni kezdtem. A férjem inspirált, biztatott, de éveken át csak a szűk környezetem tudott arról, hogy én festek is.

Eleinte székeket, ám azokban is az árnyékok érdekeltek a legjobban. Eleve az árnyék ábrázolásával kezdtem, és az mindig más volt, mint amit a szék valójában vetett. Aztán ennek a sorozatnak az utolsó darabja már csak egy árnyékról szól, ami egy szamovárhoz tartozik. Hogy ezekben értelmet keressek, sosem érdekelt igazán. Nekem elég annyi, ha egy téma tetszik, vagy vonz, és sokkal fontosabbnak tartom, hogy az alkotás folyamatában semmi se észből, csakis szívből jöjjön. Amihez elengedhetetlen a mélység. És persze vannak boldogságból született képeim is – amelyek inkább színesek és nonfiguratívak –, de ami az „igazibb” – és nem azért, mert a boldogság állapotát kevésbé fogadom el érvényesnek –, ha befelé fordulva alkothatok.

Egy idő után kinőttem a nappalinkat, műtermet béreltem, majd egyre több szülő keresett meg azzal, hogy nem tanítanám-e a gyerekeiket. Ez a lehetőség vonzott, de egyben félelmetes is volt, mert nagyon szeretem a gyerekeket, és leginkább hagyni akarom őket azt tenni, amihez éppen kedvük van – így viszont nem lehet tanítani. Végül érdekes módon úgy alakult, hogy épp ez lett a jó az egészben – a gyerekek szeretnek hozzám jönni, mert szabad zenét hallgatni, szabad hülyéskedni és csak üldögélni is. Csupán két dolog tilos: azt mondani, hogy „nem tudom”, vagy hogy „nekem mindegy”… Azt hiszem, nálam nyugalmat találnak a szorítás után, amit az iskola, az élet, vagy akár a család okoz számukra. S persze ez nincs kimondva, mert rajzolunk is. Ahogyan a Waldorf-pedagógiában, mi is szabad festéssel és rajzzal kezdünk, kézzel színes pacákat festünk, amit nagyon élveznek.

Számomra nemcsak az alkotásban, hanem az életben is mindennek a kiindulópontja a szív. Valahányszor ésszel gondolok végig egy kérdést, rám tör az érzés, hogy mostantól az a dolog már nem igaz. Ez az én működésem, és hálás vagyok, amiért a férjem mellett nem is kellett másként léteznem. Számtalanszor hallottam már másoktól, hogy „Ágikám, szállj le a földre!”, vagy hogy „Nem ebben a világban élsz.”, de nagyon szívós tudok lenni és kitartok az érzéseim mellett. És teszem ezt abból a töretlen meggyőződésből, hogy amit szívből és lélekből érzek, az – tűnjön bármilyen irracionálisnak is – nem lehet nem igaz.

Fotó: Panyi Hanga