Karalyos Gábor – Vegán Hegylakó

Azt gondolom, hogy az életünk narratívájának ívei mindig csak egy idő távlatából tudnak megmutatkozni. Egy azonban bizonyos, miközben éljük a mindennapjainkat gyakran tűnik úgy, hogy véletlenek vezetnek bennünket ide vagy oda. Így történik ez velem is, aztán ahogy messzebbről tekintek vissza, mindig rájövök, hogy azokat a bizonyos váratlan, nem tervezhető dolgokat nem nevezhetem véletlennek, sokkal inkább csodás elrendezésnek.

Bonyhádon születtem és ott is éltem egészen tizennégy éves koromig. Sokáig csak annyit tudtam, hogy ha nagy leszek, mi nem akarok lenni – nem fogok kötött munkaidőben számokkal, vagy gépekkel dolgozni. Érdekes módon viszont két kaviccsal, vagy egy bottal órákig el tudtam játszani. Egyszer meg is kaptam: koravén vagyok.

Hatodikban keveredtem el rajz szakkörre és teljesen rabul ejtett a képzőművészet világa. Mivel ekkor jött a nyomás is, hogy pályát kell választani, Kaposvárra kerültem, a Zichy Mihály Iparművészeti Szakközépiskolába, ahol keramikusnak tanultam. Mint iskolai színházbérlettel rendelkező kiskamasz már-már a jelmez- és díszlettervezés irányába indultam el, mikor jött egy „véletlen” és egy osztálytársam elcsalt (pedig semmi kedvem nem volt hozzá) egy színjátszókörbe. A tizenhét éves Balla Eszter épp akkoriban készült a színművészeti felvételijére, és az egyik alkalommal őt hallgattuk meg, ahogyan a kockacukornyi színpadon csettintésre vált a 15 vers, 10 dal és 5 monológ között – belekezdett ebbe és abba, az egyik pillanatban sírt, a másikban nevetett, s ez engem annyira lenyűgözött, hogy azt éreztem, ezt én is ki akarom próbálni.

A felvételim elsőre sikerült, és Benedek Miklós osztályába kerültem. Az első két év viszont borzasztó nyögvenyelősen ment. Hiába éreztem azt, hogy mindent beleadok, valami miatt mégsem akart ez a dolog működni. És volt is pár alkalom, mikor rezgett alattam a léc, de Miklós ütötte az asztalt és azt mondta, engedjék, hogy a színészi pályámat majd az élet döntse el. Azt hiszem, túl szemérmes voltam olyan helyzetek megformálásához, amelyekben nem volt honnan merítenem, például nem mertem dühös lenni, vagy kiabálni. Azt kellett megértenem, hogy itt nem az az első lépés, mint az iparművészetben, hogy a formát hozzam létre, hanem, hogy keressem meg a tartalmat, ha kell préseljem ki magamból azt az érzést, állapotot, amire a színpadon szükségem van, s csak ebből tud majd megszületni a forma.

A színészet számomra azóta is egy állandó kutakodás, keresés, töprengés. Nagyon szeretek játszani, de a próbák hetei, míg pironkodás nélkül kísérletezhetjük ki a játékot, sok esetben sokkal nagyobb élményt jelentenek számomra. Szeretem, hogy minden egyes darab egy teljesen új embert kíván tőlem, folyamatosan tanulok belőlük, és egy jó ideje én már akkor is színész vagyok, amikor épp nem próbálok, vagy nem játszom, mert olyankor is figyelek – a körülöttem zajló eseményeket, az embereket és saját magamat is.

Amikor hat év után kiléptem a Radnóti Színház társulatából, szabadúszó életet kezdtem és Budapestről egy Kaposvár melletti kis zsákfaluba költöztem, ahol az üresen álló kertből hét év alatt egy kis mini arborétumot alakítottam ki.

A vegánságot egyáltalán nem terveztem és nem is készültem rá. Egyébként sem voltam egy nagy húsevő, addig is csak szárnyasokat és halakat ettem. Viszont volt a baráti körömben egy pár, akik gyakran mondogatták, hogy látják bennem a potenciált, miért nem próbálom meg. Én viszont rendre csak hárítottam, nem igazán foglalkoztam vele. Azt éreztem, hogy erre a lemondásra képtelen lennék. Ráadásul ők tíz év után vegánok lettek, amit már én is extrémnek tartottam. (Egy kecskét szerettek volna vásárolni, hogy legyen saját tejük, de az történt, hogy egy iszonyúan kizsigerelt állapotban lévő jószágot találtak a neten, akiről kiderült, folyamatosan ellették, a gidáit pedig idő előtt leválasztották, hogy fejhessék. A túlnőtt patáival sem foglalkozott senki, s egy betonkút-gyűrűhöz láncolva feküdt már hónapok óta, mikor először meglátták. Ekkor döntötték el, hogy ezt a kecskét megmentik, de a jövőben semmilyen állat kiszipolyozásához nem kívánnak hozzájárulni. Kecsita aztán a Noé Állatotthon jóvoltából még sok szép nyugodt évet megért.)

Nem sokkal ezután küldték el nekem Az igazi Mátrix – 101 ok, hogy a piros tablettát vedd bec. előadás linkjét. Akkor már úgy voltam vele, hogy annyit bombáztak az érveikkel, és mindenféle filmekkel, amiket nem néztem meg, hogy ezt az egy órát nekiadom a témának, megértem az álláspontjukat és aztán békén is hagyhatnak. Ezzel szemben az történt, hogy bár a felvétel semmiféle erőszakos jelenetet nem tartalmazott, engem mégis legyűrt.

Az előadó teljesen logikusan érvelt amellett, hogy miért nem kell elfogadni valamit, amit kulturális hagyományként kaptunk, s hogy miért lehet még akár ma is megkérdőjelezni bármelyiknek az etikusságát. Hisz hány olyan hitrendszert döntöttünk már meg, amelyeket az őseink évszázadokon át követtek – akár azt, hogy a feketék alacsonyabb rendűek, feladatuk a fehérek szolgálata, vagy hogy a nők alacsonyabb rendűek, feladatuk, hogy szüljenek, süssenek, főzzenek, és eszükbe se jusson tanulni, vagy szavazni. Attól a felvetéstől, hogy miért ne lehetne megkérdőjelezni bármit, amiről érezzük, hogy nem működik, ám mégis követjük, mert anno azt készen kaptuk, s mert körülöttünk mindenki eszerint cselekszik, kikészültem. A lehetőség, hogy szabad gondolkodnom a készen kapott dolgok helyességén, teljesen összezavart. Ráadásul egyértelművé vált, hogy a táplálkozást illető olyan megállapítások, mint „az ember ragadozó”, vagy „a haszonállatok az emberért vannak” csak azért születhettek meg, hogy el lehessen altatni az éberségünket a tekintetben, hogy egy haszonállatként tartott tyúk is tud ugyanúgy szenvedni, mint egy gólya, akit a gyerekek megkínoztak. És ettől a perctől kezdve már nem tudtam úgy élni tovább, ahogyan addig, még aznap kipakoltam a hűtőt, a kamrát és a veganizmus útjára léptem.

Eleinte persze én is beleestem abba a hibába, amibe sokan mások – a vegán harcos szerepébe bújtam, s ahány fórum létezett, én mindenhol hirdettem az eszméket, amelyekről bizonyosan tudtam, hogy ha az emberek tudnának róluk, másként élnének.  Aztán az emberek nem az eszméktől, hanem – teljesen érthető módon – tőlem készültek ki, és jópáran rám is szóltak, hogy túl sok vagyok. Én pedig idővel lecsendesedtem. Viszont rájöttem, hogy rettentő sokakat érdekel a kérdés, hogy akkor mégis mit eszek, ezért ezzel a kérdéssel nyitottam egy Facebook albumot, amelybe folyamatosan töltöttem fel a főztjeimet.

Hét év után költöztem vissza Budapestre, de csak két hetet töltöttem el a VIII. kerület kellős közepén, mikor arra jutottam, hogy ez nem fog nekem menni. Vettem egy megfizethető kertesházat Csúcshegyen és eldöntöttem, teljesen felhagyok a városi léttel. Tulajdonképpen innen indul a Vegán Hegylakó története, amivel a célom az volt, hogy mint egy naplóban, dokumentáljam a megélt sztorikat és a változást. Ennek már két és fél éve, és az oldal szinte észrevétlenül nőtte ki magát.

Biztos vagyok benne, hogy a követők nagy része nem vegán, de szerintem csak „még nem”. Erősen hiszek abban, hogy előbb-utóbb mindenki eljut arra a pontra, amikor befogadóvá válik erre a szemléletre, és soha nem lehet tudni, hogy éppen mi fogja az ő szemét/szívét erre kinyitni.

A veganizmus, mint ideológia nem csupán egy táplálkozási irányzat, hanem állatfelszabadító mozgalom is egyben. Vagyis az, hogy vegán vagyok, nemcsak azt jelenti, hogy növényi ételeket fogyasztok, hanem egy, az állatok elnyomása elleni cselekvést és felszólalást is – nem járok cirkuszba, állatkertbe, vagy olyan helyre, ahol az állatokat arra kényszerítik, hogy szórakoztassák az embereket, kerülöm azokat a termékeket, amelyeket állatokon kísérleteztek ki, vagy állati összetevő van bennük és nem hordok bőrt, szőrmét és selymet sem.

S persze a legtöbben a táplálkozás oldaláról lépnek erre az útra, de azt vettem észre, hogy rövid időn belül a testi és lelki változások megélésén túl, ez az egész elkezd növekedni egy sokkal tudatosabb életmód felé.

Ma már Karalyos Gábor a Vegán Hegylakó is, aki nemcsak színész, hanem keramikus és kertész is. S legyen szó színházról, filmről, mozaikfal építésről, vagy egy étel elkészítéséről, ma már tudja, hogy a dolgokat játékosan, a rá hagyományozott kulturális örökségből fakadó szabályokat mindig megkérdőjelezve érdemes csak csinálni.

 

Fotó: gálfisaci