Karosi Roland

Sajnos nem sok gyerekkori emlékem van, de arra tisztán emlékszem, hogy kilenc-tízéves korom körül ülök a konyhában, anyám velem szemben, és sír. Arról beszél, hogy apámmal milyen rosszul vannak, hogy hova jutottak, és olyan dolgokat oszt meg velem, melyekkel egy gyerek nem tud mit kezdeni.

Szörnyű érzés az, amikor akit szeretsz, előtted ül, sír, és te nem tudsz rajta segíteni. Sokáig tartott, mire ráébredtem, hogy annyi évesen nem is tudtam volna; nem volt semmilyen eszközöm, sem tapasztalatom hozzá. Ez egy olyan törés bennem, hogy évekkel később, a fiam anyjával való kapcsolatomban is ezek a minták kezdtek el működni. A jók és a rosszak egyaránt. A családi mintáink és hozott dolgaink túl erősek voltak, így ezek nagyon nehezítették a kapcsolatot és a kapcsolódást. Korábban egy spontán, erőteli, életvidám ember voltam, s a házasságunk végére mindebből semmi nem maradt.

Egy évbe telt, mire meghoztam az életem egyik legnehezebb döntését, és végleg elköltöztem. Arra jutottam, hogy abban az állapotban, amibe ez alatt a pár év alatt kerültem, tönkre fogok menni, és ezt nem engedhetem meg. A saját boldogulásom és belső békém a legfontosabb, ugyanis ha nem vagyok jól, a fiam sem lesz jól. Nem tudok vele jelen lenni a pillanatban, mert amikor ő a teljes és őszinte figyelmemet kéri, az akkor már az édesanyja és köztem kialakult sérelmek, megszilárdult stressz és feszültségek miatt, én nem tudom neki ezt megadni. Öt hónapja jöttem el, most vagyok harminchat, és mára megtanultam úgy tartani a teremet, hogy ne törjenek be, és ne húzzanak le olyan mélységekbe, ahol én is összetörnék.

Ha már a férfiakról beszélünk, édesanyámról nem ejtenék több szót. Apámról pedig talán még azt, hogy bár tőle, mint férfi nem kaptam megfelelő mintát arra nézve, hogy milyen egy jó férj, vagy egy jó társ, viszont eltökéltségből és kitartásból igen. Majdnem harminc éven át dolgozott érettségi nélkül, lakatos képesítéssel, mint sofőr egy pékségben. Minden reggel hajnali háromtól tíz-tizenegyig vitte a kenyeret. Nagyon szeretett volna váltani, és – gondolom, mivel a párkapcsolata nem működött igazán jól – minden energiáját, kreativitását és érzelmét a terveibe tette. Sok olyan dolgot próbált meg, ami nem jött be, míg összerakott egy műfenyőkoszorú gyárat. A gépeket is ő gyártotta le, csak az elektromos munkákhoz kért segítséget, s ezt úgy felfuttatta, hogy lassan húsz éve ebből élnek.

A másik vállalkozása, ami szintén nagy motiváció számomra, a kivitermesztés. A rendszerváltás után, amikor először lehetett kivit kapni Szlovákiában, elhatározta, hogy kivit fog termeszteni a családi házunk mögött lévő kiskertben. Kiszedte a magokat, amikből aztán palántákat nevelt. Ötvenből el tudott ültetni nagyjából tízet, abból befogant egy-kettő, és öt évvel később már termett is a kivifa. Ma kivilugasuk van, lekvárt, szörpöt és pálinkát főznek belőle. Ez egy csoda Királyhelmecen, és én nagyon büszke vagyok arra, hogy amit eltervezett, azt véghez is vitte.
Az ő példája adott erőt ahhoz, hogy én magam is vállalkozóvá váljak. Több éve fogalmazódott meg bennem az, hogy nem szeretnék többé alkalmazott lenni, ki szeretnék szállni a mókuskerékből, s egy olyan normális életet élni, amelyben szabadon dönthetek arról, hogy elviszem-e a fiamat óvodába, vagy odaérek-e érte időben, elintézem-e a postát napközben, vagy kiugrom-e egy kávéra, ebédre valakivel, ha úgy tartja kedvem. És arra gondoltam, hogy ha apámnak mindez Internet, mobiltelefon és nyelvtudás nélkül sikerült, akkor nekem, aki öt nyelvet is beszélek, miért ne sikerülhetne. Két éve a magam ura vagyok, ami nagyon jó érzés, mert erőt ad. Megerősít a tudat, hogy önerőből és szorgalomból én is meg tudom teremteni, amit eltervezek. Teremtő lettem, ami nem jelent mást, minthogy elképzelem, eldöntöm és megvalósítom, amit akarok.

És érdekes, hogy egészen mostanáig úgy működtem, hogy ha valamit elértem, nem tudtam élvezni, mert a gondolataim már a következő tervemnél időztek, most viszont egy kicsit megálltam. Az elmúlt hónapok eseményei arra késztettek, hogy változtassak az életemen, és kövessem azt az utat, amit hét-nyolc éve már elkezdtem járni. Jelenleg a belső csend és határtalan nyugalom elérése a cél.

Amikor elköltöztem, nyári estéken kiültem a teraszra, és élveztem a síri csendet. Néha átjött egy barátom, vagy a fiam már bent szuszogott, kiültem a teraszra, néztem a Holdat, és ahogy teltek a napok, hetek, sikerült elérnem azt az állapotot, amikor azt éreztem, most már jelen vagyok az életemben. Ma már tudom, hogyan lehet a pillanatból táplálkozni. Az érzések sem ragadnak el olyan mértékben, mint rég. Nem azonosulok velük. Jönnek, áthaladnak rajtam, majd tovább mennek. Amikor érkeznek, csak figyelem őket, és kimondom, hogy igen, most épp szomorú, vagy feszült vagyok, és megfogom a pillanatot azzal, hogy nyugtázom, jelenleg ez van, de én határozom meg, hogy meddig tartson ez az érzés. S ez éppúgy igaz a boldogságra is, mert ha elengedem magam, és átadom teljesen neki, akkor szétfolyik körülöttem az idő. Persze, nem megy ez mindig ilyen könnyen, de mégis azt érzem, hogy egyre jobban képessé válok átvenni a hatalmat az életem felett. Ez egy csodálatos dolog! Elkezdtem birtokolni a saját tudatomat, megtanultam jelen lenni, és azt érzem, az energiáimmal bármire képes vagyok. Lelassultam (magamhoz képest), és az erőt ma már nem a harcban, hanem a nyugalomban, belső csendben, tudatos jelenlétben, figyelemben és az elfogadásban találom meg.

Azt gondolom, nem mindig voltam férfi, vagy apa. Még akkor sem, amikor megszületett a fiam. Csak nemrég, ezekben a helyzetekben váltam férfivá és apává, értem meg ezekre a szerepekre.
Nagyon szeretném, ha a fiam azt látná, hogy az apja őszintén él, nem hunyászkodik meg. Tiszteli magát, vállalja a döntéseit és elsősorban a saját boldogulását és belső nyugalmát keresi. S teszi mindezt azért, hogy a gyermeke és szerettei egy nyugalommal és békével körülölelt térben tudjanak, biztonságban létezni.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography