Mindez tíz évvel és három gyerekkel korábban történt. Ez volt az a szakasza az életemnek, amikor minden elképesztően összesűrűsödött; szakdolgozatírás, államvizsga, szakítás, új szerelem, költözés. Az iskolában, ahol akkor dolgoztam szintén épp nagy változásokat indítottunk el, ezért a napi munkám mellett még akkreditációs programot is írtam. Ahogy nőtt a nyomás rajtam, a testem korábbi finom jelzései egyre erősödtek. Folyton szédültem (mondjuk szédítő is ennyi mindent csinálni egyszerre), annyira elkezdtek zsibbadni a karjaim, hogy már alig bírtam a billentyűzeten a gombokat leütni és a látásomban is valami nagyon furcsát kezdtem tapasztalni. Olyan volt mintha az egész testem kezdene teljesen összeomlani, pedig épp a legnagyobb szükségem lett volna az energiára, lendületre. Élesen emlékszem az éjszakára, mikor arra ébredtem, hogy nem érzem egyetlen végtagomat sem. Szerencsére ez az állapot csak egy végső jel, de még nem a vég volt arra, hogy tovább már ne nézzek át a testem jelzésein.

Elkezdtem orvostól orvosig, gyógytornásztól a cranio terápiáig mindenhová eljárni, amíg hónapokkal később ki nem derült, hogy komoly nyaki gerincsérvem van, műteni kellene. Ez annyira rossz állapotúnak tűnt az MR-en, hogy a radiológus orvos azzal a kérdéssel adta át a leletet, hogy mikor volt a balesetem. Na, az nem volt!  Az élet addigi súlya, vagy ki tudja pontosan mi vezetett engem ide.

Míg ezt a diagnózist meg nem kaptam merő szorongásban, hogy igazán őszinte legyek, jeges félelemben teltek a napjaim, mert az orvosok találgatásai közepette felmerült az SM és a glaucoma lehetősége is. Nagyon, nagyon drukkoltam magamnak! Bármilyen abszurd is, ezek tükrében tulajdonképpen megkönnyebbültem a valós diagnózis hallatán.

Az első idegsebész, akihez elkerültem mielőbbi műtétet javasolt; félmillió forint a Budapest közeli magánklinikán, és egy nap múlva otthon vagyok, pikk-pakk, mintha mi sem történt volna. Viszont engem ezek a gyors és instant megoldások valahogy mindig nyugtalanná tettek. Nyilván, ha van egy olyan akut helyzet, amikor nem mozog néhány végtag, hát legyen, aminek lennie kell, de én még éreztem reményt valami más megoldásra. Magam sem tudtam, hogy mi ez, csak valami vitt előre, hogy másfelé keressek.

A műtét gondolatától is levert a víz (nem csak az árától), mert mint kiderült az ilyen típusú műtéteket elölről, a nyak felől végzik. Nekem ez nagyon is komplikáltnak hangzott. És nem csak azért, mert nem vagyok orvos…

Minden apró lehetőségbe belekapaszkodva, és figyelve arra a belső hangra, ami folyton azt mondta, hogy van más út a gyógyulásra eljutottam egy „valakinek a valakije” által ajánlott ayurvédikus kezelés kúrára, ami tíz alkalom után meglepően jó állapotba hozott. Mint kiderült, van itthon egy ilyen klinika is, ahová bejelentkeztem. Nagyon szimpatikus volt az egész rendszer (és persze jó drága), így elindult bennem az a gondolat, hogy ha már itthon is egy rakat pénzbe kerül egy ilyen gyógykezelés, akkor meg kellene nézni, hogy Indiában, ahonnét ez származik, hogyan működik ez, és mennyibe kerül.

Beugrottam a munkahelyemhez közeli antikváriumba, ahol találtam egy India Rough Guide c. utazási kalauzt, amiből kiböngésztem annyi ayurvédikus klinikát, amennyit csak találtam, és kiválasztottam a legautentikusabbnak hangzót az internetes ajánlások alapján. Elküldtem nekik a leleteim, és elkezdtük leszervezni a terápiám.

Időközben pedig rátaláltam arra az idegsebészre, akivel végre megéreztem azt a bizalmat, hogy rá merem bízni magam – ő nem az a mindenáron-vágni–akarok-csak-mert-sebész-vagyok orvos volt, és a kommunikációnk is két irányban működött, ugyanis nemcsak meghallgatott, hanem meg is hallott. Alapvetően neki is az volt a véleménye, hogy műteni kell, ha már ennyire nem használ semmilyen konzervatív és alternatív módszer, így kitűztük a műtét időpontját, viszont utolsó lehetőségként, amíg ő elutazott és megmászta a Himalája alaptáborát, mi kiutaztunk a férjemmel – időközben igen gyorsan el is keltem – nászút gyanánt Keralába, egy ayurvédikus klinikára. Megállapodtunk az orvosommal, hogy ha ez működik és jobban érzem magam, amikor hazaérünk, eltöröljük az időpontot.

Így is lett! Amikor mindannyian visszatértünk az utazásainkról újra találkoztunk, és az idegsebész azzal bocsátott utamra a konzultáció végén, hogy a szubjektíven érzékelt tünetek radikális javulása miatt nem tartja indokoltnak a műtétet, mert azzal sem tudott volna tünetmentesebb eredményeket elérni. Majd megbeszéltük, hogy fél-egy év múlva újra találkozunk egy ellenőrzésre.

Életem egyik legjobb döntése volt kimenni. Már az első kezelések utáni napokban rohamosan gyengültek a tüneteim, nem zsibbadtak a karjaim, nem szédültem. Kezdett visszatérni belém az élet. Jógáztunk, meditáltunk, a testtípusunknak megfelelő ételekkel táplálkoztunk, különféle gyógynövényes gyógyszereket szedtünk, problémánktól függően ayurvédikus testkezeléseket és tisztításokat kaptunk,  közben pedig arról is tanultunk, hogyan és miben érdemes változtatni az életvitelünkön. Átestem több gyógyulási krízisen is, de fizikailag és testileg is teljesen más emberként jöttem haza.

Életformát váltottam, azóta is tudatosan igyekszem szinten tartani magam. Járok Mckenzie gyógytornára, masszázsra, sportolok (négyes váltóban maratont is tudtam már futni) és szedem a javasolt étrendkiegészítőket. Három várandóssággal, természetes szüléssel, évekig tartó szopiztatásokkal később, továbbra is jól vagyok. Az akkori tünetek olykor-olykor felerősödnek, elsősorban a kisgyerekes lét kihívásainak köszönhetően, de igyekszem tudatosan és folyamatosan tenni azért, hogy jól legyek. Ez most azt is jelenti például, hogy a gyerekek lefektetése után heti pár alkalommal muszáj gyógytorna gyakorlatokat végeznem bármilyen fáradt is vagyok.

A történetem pedig azért tartom fontosan elmesélni, mert tapasztalatom szerint az orvosok ugyan nagyjából a felét bele tudják tenni a gyógyulásunkba, de a másik felét nekünk magunknak kell. Azt gondolom, hogy az egészségünk esetében is fontos, hogy merjünk a belső hangunkra hallgatni, s addig menni, míg a számunkra legmegnyugtatóbb és legjobb megoldást meg nem találjuk. Ez a nehezebbik út, mert felelősséget kell vállalni saját magunkért, viszont tapasztalatom szerint ez egyben a legcélravezetőbb is.

Fotó: Hunyadi Nóri, NoritaPhotography