Kiss Hajni

„Egy kézzel, és ahogy mesélték körülbelül egy kilósan születtem. Már 1988-at írtunk, de nekünk Erdélyben nem sok információnk volt arról, mi történt Csernobilban. Anyukám sokáig nem tudta, hogyan kezelje ezt a helyzetet – talán nem is lehet ezt jól kezelni – és, mint utólag kiderült, jó ideig azzal a lelkifurdalással élt, hogy erről ő tehet.  Egyedül dédnagytatám mondta ki azt, ami most, 2017-ben már mindannyiunk számára evidens lenne: „ezt a gyereket úgy kell felnevelni, mint egy egészséges, normális gyereket”. Akkoriban a faluban sokan nagy ívben elkerültek, pusztán babonából… Végül, pár évvel később anyukámat egy genetikus orvos világosította fel és nyugtatta meg, hogy ez nem az ő hibája, ez nem genetikai probléma, ez Csernobil…

Azt mondják, mindig mosolygós, istyifistyi gyerek voltam. Számomra egészen tinédzser koromig semmiféle gondot nem is okozott ez az állapot. És a társaimnak sem. Így én tapasztalatból mondhatom, hogy a gyerekek a legrugalmasabb emberek. A felnőttek skatulyáznak, a gyerekek nyitottak.

Kamaszkoromban kezdtem el „magamon” gondolkodni és egyszer csak azon kaptam magam, hogy nem szeretek tükörbe nézni. Nehéz időszak volt, sok évig tartott és tulajdonképpen mind a mai napig elő tudnak jönni ugyanazok az érzések. Vannak pillanatok, amikor nagyon el tudom veszíteni a hitemet és azt gondolom, hogy mégsem lehetek ugyanolyan szép, mint mások, hiszen soha nem leszek egyenrangú velük… Ezekből a mélypontokból a párom és a húgom tud leginkább kihúzni, ugyanakkor alapvetően egy pozitív embernek tartom magam. A húgom egyszer elárulta, hogy amikor ketten sétálunk, ő mindig a jobb oldalamon megy, hogy „megvédjen” a bámészkodó szemek elől. Mert azt én mind a mai napig utálom…

A pozitív életszemléletemhez pedig nagyban hozzájárult, bármilyen életszakaszban is voltam, anyukám bátorított és bízott bennem. Soha semmiben nem tett különbséget a húgom és köztem. És bár sosem beszélt róla, de nyilván megviselte őt is, ahogyan általában hozzám viszonyultak az emberek.

Hihetetlenül erős nő! Ha példaképet kéne választani, akkor az ő lenne.

Szinte bárhol, ahol megfordultunk a családdal, kirándultunk, vagy valamilyen fontos eseményen volt jelenésünk a „szervusz, hogy vagy?” helyett gyakran csak annyit hallottam, hogy „szegény!!!”… De ez inkább felháborított és mindig egy olyan lökést adott, hogy megmutassam, én egyáltalán nem vagyok szegény, s ez vitt, visz előre. Papírt, tollat, ceruzát tartok a kicsi kezem – mert én így hívom – alatt munka közben és mindenemet használom, a kezemet, a lábamat, a számat. Állandóan taktikázom, gondolkodom, hogy mit, hogyan tudok a legkönnyebben megoldani, legyen szó mosogatásról, vagy cipőfelhúzásról.

Ugyanakkor azt is látom magamon, hogy ez a „szegény!!!” annyira belémivódott, hogy gyakran azt képzelem, mikor egy idegennel találkozom, hogy ő is biztosan ezt gondolja. Ez már frusztráció, s emiatt néha előfordul, hogy ártatlan viccekre is nyersen reagálok, amit azért bocsánatkérések is szoktak követni…

Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok?” – írja Pál apostol, s nekem ez az Ige az, ami sokszor segít.  Ha magam alatt vagyok, eszembe jut és tudom, hogy az Istennek úgy vagyok jó, ahogyan vagyok, nem véletlen, hogy így születtem és nekem is fontos szerepet szánt a világban…

Szociológia szakon végeztem Nagyváradon. Korábbi munkahelyem pedig lehetővé tette, hogy egy könyvtár szakot is elvégezzek. Négy éve élek Budapesten és jelen pillanatban irodavezetőként dolgozom.

Szeretek itt élni, mert itt sokkal jobban és gyorsabban megtanultam tájékozódni, mint anno Nagyváradon, amikor az egyetemet kezdtem. És akárhová megyek ügyet intézni, azt tapasztalom, hogy az emberek kedvesebbek és szeretem a nyüzsgést is, ami körülvesz.

Egy picit missziónak is érzem azt a helyzetet, amiben vagyok, mert a munkahelyemen nap mint nap találkozom új emberekkel és azt hiszem, képes vagyok segíteni abban, hogy elfogadják, természetesnek vegyék egy mozgássérült látványát is. Egyáltalán nem bánt, ha zavarba jönnek, mert mondjuk a jobb kezüket nyújtják bemutatkozáskor, sőt, ha udvariasan kérdeznek, szívesen válaszolok a kérdéseikre is. A direkt, vagy az odavetett kérdéseket nem szeretem, akkor azt érzem, hogy nem érek annyit, hogy hozzátegyék, „megkérdezhetem-e?”, vagy „segíthetek-e?”…

Ami az életben örömöt ad és felszabadít az leginkább az éneklés, de a tánc és az úszás is. A tánc tartást, önbizalmat adott, az úszás pedig a szabadság érzését.”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.