Kiss Renáta

Amióta csak az eszemet tudom, táncolok. Táncolok, és a kis lila buborékomban élek. Itt nincs lehetetlen, nincs olyan, hogy nem lehet. Amikor mégis, akkor harag is van. Nemrégiben jöttem rá, hogy tulajdonképpen én ebből építkezem. Talán az egyik legkifejezőbb gyerekkori képem erről az, amikor egy fém sajtreszelővel a karomon fel-alá rohangálva azért toporzékoltam, hogy ez a táska lyukas, és valaki azonnal oldja meg, hogy ne potyogjon ki alul minden. Nem oldották meg, ezért haragudtam. Ezért is. Ekkor még nem tudtam, hogy a haraggal majd dolgom lesz, ahogyan az sem, hogy ez az az erő, ami engem mozgat. Az erő, amiről annyit tudok, ha jól használom, mederben tartom, épít, ha csak van, akkor rombol.  Mára már azt is tudom, nem haragudhatok tovább. A főiskolai tanárom azt javasolta, a harag helyett gyakoroljam inkább az együttérzést. Ezzel próbálkozom mostanában.

Merthogy  főiskolára is jártam, meg mindenhova, amit mindenki más ellenzett. Így jártam reklámszervező szakra és a színházi táncos képzésre egyszerre. Megvolt a balansz, a szüleim megnyugodhattak, nem fogok éhen halni. Azokban az időkben vidéken nem igazán láthatták, hogyan lehet a táncolásból megélni. Én meg csak azért is meg akartam mutatni. Először tizenöt éves koromban kérdezte meg az edzőm, lenne-e kedvem segédedzősködni. Volt kedvem, s hamar rájöttem, hogy ez az, amit nagyon szeretek csinálni – elöl állni, hangosnak lenni és tanítani.  Ezek ösztönösen mennek. A képzések idején már Tökölön tanítottam, de idővel mindebből túl sok lett, megcsömörlöttem. Eldöntöttem, külföldön is szerencsét próbálok. Regisztráltam magam egy au-pair oldalon, s már aznap skype-oltam egy családdal, akikhez két hét múlva repülőjegyet vásároltam. Anyukám öt szál cigarettát szívott el, miután elé álltam és bejelentettem, elmegyek, két hónap múlva elutazom Németországba au-pairnek.

Csak amikor leszálltam a gépről értettem meg, mire vállalkoztam. Ott tudatosult bennem, hogy itt tényleg mindenki csak németül beszél, s hogy teljesen egyedül vagyok. Az első három éjszakát végigbőgtem, mikor a negyedik reggelen felhúztam a redőnyt, körülnéztem a gyönyörűen rendezett német kertben, majd megállapítottam, túlélhető. Decemberben, másfél hónappal az érkezésem után már Németországban is táncot tanítottam. Összesen kilenc hónapot éltem kint. Itt találkoztunk először igazán, a magány és én. Egyszerre volt ijesztő ez a találkozás, és egyszerre hívott egy nagy utazásra, ahol megismerhettem magam és az erőmet. Az első öt hónap után például megbüntettek kétszázezer forint összegnek megfelelő euróra, és nem volt senki, aki segítsen, meg kellett oldanom. Utóbb látom, hogy ott is a tánc és a tanítás voltak a kapaszkodóim. Mindenféle beképzeltség nélkül azt érzem, hogy az emberek alapvetően szeretnek körém gyűlni. Tavaly az egyik tanítványom azt mondta, azért szeret hozzám járni, noha tudja magáról, hogy béna, az én óráimon sosem érzi így. Valahogy ez valamennyi hozzám érkező nőre és gyerekre igaz – elhozzák magukkal a gyengeségüket, meg merik mutatni, tudnak ezzel együtt lenni, akár dolgozni is. Azt hiszem, ebben a közös térben az engem hajtó erőben is osztozunk.

A németországi kilenc hónap alatt elképesztően elfáradtam. Aki volt már au-pair, vagy csak simán vannak gyerekei, tudja milyen huszonnégy órában „dolgozni”. S bár mindannyian zokogtunk az elválásnál, elég volt, hazajöttem. Befejeztem a reklámszervező szakot, és elkezdtem németül táncot tanítani egy budapesti német iskolában.

Egy régi tanítványom keresett meg, hogy volna-e kedvem elindítani egy hip-hop csoportot németül. Volt. Nemcsak ehhez volt, hanem egy táncszínház alapításához is. Egy volt évfolyamtársam rendezésében készült darabot koreografálhattam. Így született a Dabasi Táncszínház, amit én vittem még öt évig tovább.

A hazatérés után kerestem a helyemet, és az utamat. Tanultam természetgyógyászatot, elvégeztem a Buddhista Főiskolát, és elkezdtem az IKT módszerét, táncterápiát tanulni. Aztán 2016 szeptemberében valahogy nem jött több hívás. Nem kérdezték „van-e kedvem?”. Megéreztem, változás van, és talán most először nekem kell hívnom magamat. Ránéztem a dolgaimra, és arra jutottam, hogy bár szeretem azt, amit csinálok, elfáradtam. Én az a fajta tanár-edző vagyok, aki beáll az óráira. Készülök lélekben is, hangolódom. Minden csoport más, mindenhova másfajta lelkület kell. Időnként azonban eljönnek azok a reggelek, amikor nemhogy másokhoz, saját magamhoz sincsen kedvem, de ha ki kell állni, akkor ki kell állni. Előre, hangosan. ,,The show must go on!’’…

Azt kérdeztem magamtól, mi mást csinálhatnék, hiszen azzal foglalkozom, amihez értek, amiben jó vagyok. Nem sokkal később az a gondolat fészkelte magát a fejembe, hogy készíthetnék ékszereket. Életemben először én hívtam magamat valamire, én kérdeztem meg, hogy „volna-e kedvem?”. Annyit tudtam megfogalmazni, hogy olyan ékszert szeretnék alkotni, ami belőlem fakad. Így született meg a waloságOM, ami wOM néven terjedt el. Ekkor találkoztam a beton ékszerekkel, ami kapóra is jött, mert valami önazonos dolgot szerettem volna alkotni, valami önazonos anyagból. Néhány YouTube videó után már öntöttem is az első néhány darabot. Öntöttem, csiszoltam, hajlítottam, fotózgattam és idővel pár készterméket meg mertem mutatni másoknak is. Tavaly novemberben vittem először vásárra az ékszereket, ami olyan jól sikerült, hogy nemcsak a bátorságom jött meg, de a közönség is. Elindítottam a márkám Facebook és Instagram oldalait. Mára már jó néhány ékszer valóban a saját valóságomat ábrázolja. Azt a látomást, amelyet a valóság élménye kelt bennem. Nyáron például kiöntöttem betonból a Balatont. Amikor össze kellett szednem a leíráshoz, hogyan is kötődöm ehhez a tóhoz, akkor realizáltam, hányszor csináltam valamit előszöra Balatonon.

Azt biztosan tudom, hogy a tánc, a mozgás és az alkotás fontos eleme a ,”jól létemnek”. Mára megtanultam, hogy a belső feszültség, a szorongás és a félelem mozgatható, az ebből fakadó megértés pedig formázható. Ékszerben is. Persze mindig van, amit még nem tudok. Ennek a bizonytalansága néha nagyon ijesztő és elkeserítő, de rájöttem, ha nagyon mélyen is van az ember, nem szabad leállni, ki kell kelni az ágyból, el kell indulni és tenni a dolgát. Hinni kell abban, hogy ezzel együtt – vagy ennek ellenére – a dolgok rendeződni fognak. Ezért én is betonozok tovább, kiállok előre és teszem a dolgom. Elvégre ehhez értek. Minden más pedig alakul majd; ahogyan eddig is. (wOM)

 

Fotó: Zsolnai Péter