Kiss Zsolt

Gyermek- és kamaszkoromban elég sok gátlás kísérte a mindennapjaimat. Ennek a nem túl derűs időszaknak természetesen megvolt az oka, mégpedig egy olyan családi dinamikában, ahol a félreértések, az egymás meg nem értése által generált hangulat meggátolta az intimitást. Ez engem akkor egyfajta megfelelési kényszeres, szorongó tudatállapotokba sodort, amelyben nem találtam a kapcsolatot sem magammal, sem másokkal igazán. A mai napig emlékszem arra az éjszakára, amikor tizennégy éves koromban elementáris erővel tört rám az élet mibenlétének kérdése. Különböző vallásokat, hitrendszereket, a filozófia különböző irányzatait és pszichológiai kutatásokat kezdtem el tanulmányozni. Próbáltam racionális és lelki szinten is közelebb kerülni A Nagy Egészhez, és az abban elfoglalt helyem, szerepem megértéséhez. Vallási és filozófiai téren aztán a buddhizmusban, a lélektanban pedig a pozitív pszichológiában találtam válaszokra. Ugyanakkor mai fejjel úgy gondolom, hogy egy vers, egy festmény, egy dallam, de akár egy pillantás vagy érintés is tud olyan vagy akár magasabb szintű megértéseket adni, mint egy jól levezetett pszichológiai, vagy filozófiai okfejtés.

Húszéves koromban találtam rá a masszázsra, mint hivatásra és gyógyító önkifejezési formára.

Számomra az érintésnek van egy mélyebb vetülete is, mint pusztán a fizikai kapcsolat – ez egy non-verbális kommunikáció a testtel és a benne lakó mindennel, ami az Ő lényegisége. Amikor kialakul ez a bizalmon alapuló kapcsolódás, annak az a jele, hogy a kezelés végére mindketten többlet energiát érzünk, egyfajta nyugodt erőt.Az így létrejövő tudatállapotnak valóban gyógyító hatása van…

Amit a világban – így a nemi szerepekkel kapcsolatban is  látok – az a kuszaság. A tempó túl van pörögve, a felénk zúduló információk és ingerek manipulálnak bennünket, minek következtében a legtöbben elveszítjük a kapcsolatot a saját identitásunkkal, azzal, hogy mit akarunk az életben, s azt kikkel és hogyan szeretnénk megélni. Szerintem ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a valódi énünkhöz, elengedhetetlen a belső csönd napi szintű megtapasztalása, amikor elengedjük az állandó zajt, és hagyjuk leülepedni a gondolatainkat, a gondjainkat. És itt nem is kell olyan „nagy” dolgokra gondolni, mint a meditáció, vagy a jóga, ezt a csöndet meg lehet találni bármilyen tevékenységben, amelyben el tudunk merülni, legyen az például a  főzés, a testedzés, az alkotás, vagy akár egy „nem-tevékenység” is, amikor mondjuk csak ülünk egy hegytetőn, nézünk ki a fejünkből.

Sok emberen azt látom, hogy a szeretet nevében áldozat szerepbe csúszik, s aztán teljesen gallyra futnak a dolgai. Megfeledkezünk arról, hogy az „ahimsza”, a „nem ártás” elve önmagunkkal kapcsolatban is érvényes. Hányszor tömjük be  még azt egy falatot miközben tele vagyunk csak azért, hogy meg ne bántsuk a vendéglátót miközben ezzel magunkat bántjuk? És persze így van ez sok egyéb benyeléssel is…

Én magam úton vagyok. Bizonyos fájdalmakkal szembenéztem, s persze maradtak olyanok, amelyek teljesen nem gyógyultak meg, és mint hegek rajtam maradtak. Kérdés, mit kezdek velük. Lehet babusgatni és sírni felettük. Lehet úgy tenni, mintha ott sem lennének. De lehet büszkének is lenni rájuk…

Úgy érzem, bőven van még önismereti munkám, és önszeretetben való fejlődni valóm ahhoz, hogy még mélyebben tudjak mást is szeretni. Ez egy érési folyamat bennem, s ha meg kellene mondani, hogy hol tartok, akkor azt válaszolnám, hogy egy félig piros alma vagyok, amelynek még kell némi idő az éréshez, és ezt nem lehet siettetni, illetve a gyorsuló világ tempójához erőltetve gyorsérlelni. Sokakkal ellentétben nem hiszek abban, hogy a párkapcsolat, vagy a párom megtalálása a feltétele annak, hogy a férfi minőségemet teljes egészében megélhessem. Nem hiszek abban, hogy két félkör alkot egy egészet. Inkább abban, hogy két kör alkot egy végtelen 8-ast.

Itt a körön nem a tökéletességet értem, mert azt szerintem nem lehet elérni, mivel minden fejlődéssel újabb terek nyílnak meg újabb magasságok felé. A kör vagy teljesség alatt inkább arra a belső állapotra utalok, amikor valaki képes és mer meghitt és intim kapcsolatot megélni saját magával az előbb említett belső csönd megtapasztalásának segítségével. Ha szeretem magam annyira, hogy ezt rendszeresen gyakorlom, és ezt az alapállapotom részévé tudom tenni, akkor válok képessé arra, hogy mással is megéljem az intimitást és a meghittséget.

Jó példa erre a Dalai Láma, akivel volt szerencsém pár éve személyesen is találkozni. Egy nagyon bölcs, halk szavú, megnyugtató kisugárzású öregemberre számítottam, és nagyon meglepett az erőteljes, mély hangja, a határozottsága. Olyan erőt sugárzott, ami számomra egy abszolút férfias minőség volt. Pedig cölibátusban él, nem tudja a nők iránti vonzalmán keresztül megélni a maszkulinitását, és nincs gyermeke, így az apaságon keresztül sem tudja magát férfiként azonosítani. Mégis az a rengeteg belső munka amin túl van, egy kiteljesedett, és ezzel együtt férfias jelenséggé érlelte.

Azt gondolom, hogy kellő mélységű önismeret és kellő finomságú önszeretet nélkül senki sem lehet tartósan sikeres, sem a saját nemi szerepében, sem a párkapcsolatában. Ezek megtapasztalása az, ami szükséges ahhoz, hogy megjelenjen egy letisztult – jelen esetben – férfi minőség. Ezt követően viszont már óriási segítség lehet egy megfelelő társ, akivel a köztünk lévő bizalom egy olyan csatornát épít, melyen keresztül immár együtt haladhatunk tovább a teljesség felé.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography