Kissné Barabás Mónika

„Sosem gondoltam volna, hogy egy nap épp a próbatételeim adhatnak erőt másoknak, de mégis valahogy így történik.  Nem először tapasztalom ezt az életemben, de mint fotósnak, a közelmúlt történései sorsdöntőek voltak.

Amikor tavaly novemberben a látásom forgott kockán, egy korábbi pokoli fájdalmakkal töltött hét jutott eszembe. Akkor eszembe jutottak Pál apostol szavai a Rómaiakhoz írott leveléből: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál…” Elkezdtem azon gondolkodni, hogy ha MINDEN a javamra szolgál, akkor egy napon majd EZT, ami most van, megköszönöm majd még Istennek. Aztán jött a következő gondolat, hogy „akkor miért is várok addig? Miért nem adok hálát érte már itt és most?”… És akkor a kórházi ágyon azt mondtam: „Istenem, nem tudom, hogy mindez miért történik velem, de köszönöm Neked! Köszönöm azt, amit már eddig is kaptam: hogy idejében küldtél egy remek orvost, és köszönöm mindazt a sok ajándékot, amit most készítesz számomra. Ahogy ezt ki tudtam mondani, kimondhatatlan békesség töltött el. A testem fájt, de a lelkem rendben volt.

Minden egy nagyon erős fejgörccsel és súlyos migrénszerű tünetekkel kezdődött. Végül már lábra sem tudtam állni, így a kiérkező ügyeletes orvos javaslatára a férjem bevitt a közeli neurológiára. A szemeim is nagyon fájtak, de ezzel már nem tudtam külön foglalkozni. Amikor másnap reggelre az egyik szememre elment a látásom, az orvosnál bejelzett a vészcsengő, mert azonnal a szemészetre küldött. Addig amíg bejutottam, eltelt még pár óra. Mikor megkérdezték, hogy mit látok a táblán, visszakérdeztem, hogy milyen táblán… Ott tudatosult bennem, hogy baj van. Nehéz volt visszatartani a könnyeimet. Egyedül voltam és közeledett a kétségbeesés. Ez alig egy pillanat volt, mert ezután felgyorsultak az események: orvos, diagnózis, azonnali beavatkozás.  A szemészorvos nagyon határozott volt, és ez sokat segített azokban a percekben. Akkor csak annyit monddott, hogy glaukómás rohamom van (zöldhályog egyik fajtája), és egy lézeres technikával próbálta megoldani, hogy az addigra felgyülemlett  tetemes zavaros csarnokvíznek utat találjon és ezzel csökkentse az addigra már nagyon magyas szemnyomást. Ez a folyamat hasonló a szívinfarktushoz: minden perc számít. Addigra már vagy 16 óra telt el és ha a szemem nem bírja a terhelést, akkor órák kérdése és örökre elveszítettem volna a látásomat. Azt már csak két nappal később, amikor javult a helyzet, mondták el az orvosok, hogy a csarnokvíz már annyira zavaros volt, hogy ők sem láttak semmit. Az orvos gyakorlatilag „vakon” irányította a lézert, mert már nem volt vesztenivaló, a látásom volt a tét. Valóban csoda, hogy látok és az is, hogy minimális károsodással megúszta a szemem…

Hogy miért történt mindez, nem tudom. Ha kell, majd úgyis kiderül… Mindenesetre sok dolgot átértékeltem.

Kézzelfogható valósággá váltak Saint-Exupéry szavai is: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

Aztán eszembe jutott, hogy vajon most mi lesz a fotózással? „Isten adta, Isten elvette”? Ennyi volt?! Aztán eszembe jutott egy kedves tanárom, aki elmesélte, hogy a tanítványaival úgy kezdi, hogy a fényképezőgép összes nyílását leragasztatja a tanítványaival, mondván, csak a fényt kell látni, s azt annyira megismerni, hogy semmilyen automatika ne kelljen… Ez biztatást adott. Ki tudja, talán, ha nem is látok majd jól, akkor is lehetek még igazi fotós! Aztán a Férjemmel tanultunk elfogadni, nevetni és másokat nevettetni a krízis idején. Egyre többet láttam abból, mennyi mindent értékeltem túl, s mennyi mindent vettem természetesnek az életemben.

Januárban vettem újra gépet a kezembe, és egészen a múlt vasárnapig dolgoztam, amikor eltört a karom. Így most ismét meg kell állnom…

Elengedés, elfogadás, sokminden zajlik most bennem, s az első pillanattól kezdve érzem, hogy ez egy kegyelmi állapot, mert inspirál a cselekedeteimben, az írásaimban és még a fotózással kapcsolatos terveimben is.

Nagyon sok elképzelés él a fejemben a jövőmet illetően, de már nem akarok egyikhez sem ragaszkodni.  Az én Megváltóm most is az első perctől kezdve velem van, ahogy mindig, és pontosan látom-tudom-érzem, hogy minden óramű pontossággal történik. Furán hangzik gondolom, de tényleg hálás vagyok ezért a balesetért. Már most annyi ajándékot kaptam általa. Ennek most itt volt az ideje. De ezt saját erőből és pozitív hozzáállásból nem tudnám csinálni. Ezt csak hitből lehet.

Ha két dolgot kívánhatnék magamnak, az egyik az lenne, hogy mindig úgy éljem meg a jelen pillanatot, hogy az teljes és értékes lehessen, hiszen nem tudhatom, hogy meddig látok, meddig lesz két szemem, két karom, két lábam… stb. A másik pedig az, hogy olyan életet élhessek, ami mások számára is érték, mert tudok másoknak valamit adni, utat mutatni, vagy csak a reménységét vinni, hogy Isten sosem mond le senkiről.

Én nagyon szívesen beszélek bárki előtt a nehézségeimről, a fájdalmaimról is. Azt gondolom, ettől válok hitelessé és szabaddá, hiszen nem kell azzal a kényszerrel élnem, hogy mindig csak a szép arcomat mutassam. Hányszor hallottam már vissza, hogy „olyan jó, hogy ezt mondod!” vagy „te vagy az első, akitől ezt hallom, más miért nem beszél ilyesmikről…”? Számomra ez természetes! Mennyi ajándék mellett mennék el az életben, ha nem így tennék?…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.