Kőhegyi Gábor

Szüleim egy érzelmileg meglehetősen sivár, ám abszolút tudásközpontú családi környezetben neveltek. Mindketten mérnökök voltak (apukám villamosmérnök, anyukám gépészmérnök), mind a ketten tudományos kutatásokban vettek részt. Tisztelték egymást. Édesapámat leginkább úgy jellemezném, ő volt az, aki jártában-keltében „Magyarország felett mindig csak ledobta a szennyesét”, mivel állandóan utazott, édesanyámat pedig reggel hat és este hat között sosem láttam, mert rendszeresen a kutatóintézetben volt. Én pedig megpróbáltam magam lekötni, elfoglalni valamivel… S ahogy lenni szokott, a gyerek mindig azt csinálja, amit a szüleinél lát: már egész fiatalon a műszaki dolgok, pontosabban a műszaki problémák iránt kezdtem komolyan érdeklődni. Hat évesen rádióamatőr lettem és gyakorlatilag beszippantott, benyelt az a világ: a kezdeti hobbiból így lett hivatás. A szüleim példája ugyanis egyértelműen arra nevelt, hogy amit csinálok, azt a tőlem telhető legmagasabb szinten tegyem – mindig önállóan, a saját lábamon állva.

Mindezek ellenére úgy lettem végül én is mérnök, hogy a középiskolában még egyáltalán nem terveztem, hogy tovább tanulok. Alapjában véve nem sokat foglalkoztam az iskolai tanulással. De aztán megismerkedtem egy lánnyal, aki kifejezetten jó tanuló volt és abszolút esélytelennek láttam, hogy tanulás nélkül mellette tudnék maradni, így bennem is megszületett az elhatározás. A pályaválasztásom évében összesen hat főnek indítottak repülőgépfedélzeti mérnök szakon polgári képzést egy katonai főiskolán és én voltam az egyik, akit a százharminc jelentkezőből felvettek. Így lettem villamosmérnök. S míg a szüleim titokban büszkék voltak rám, a lány nem várt meg, mert ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy négy évet a hadseregben kellett töltenem. A légierő – ahogy most is, akkor is – mindig elit alakulatnak számított, nem volt rossz dolgom, túl lehetett élni azt az ezernégyszázhatvan napot. A legeslegelső előadásunk előtt a tanszékvezetőnk egy olyat mondott, ami nemcsak kiegészítette, de helyre tette bennem mindazt, amit a szüleimtől tanultam: „Olyan nem volt még, hogy egy repülőgép elromlott és fennmaradt volna a levegőben…” Így vált örökérvényűvé bennem, amit ma is abszolút vallok: vagy csináljuk rendesen, amit csinálunk, vagy inkább hozzá se kezdjünk!

Rádióhírközlési tervezőként alapvetően műszaki, logikus beállítottságúnak vallom magam, aki mindig egy lépéssel előrébb gondolkodik. Sokszor éreztem már úgy, hogy a párkapcsolataimban ez nemhogy nem előny, sokkal inkább hátrány, mert a nők a jelent akarják megélni, élvezni.

Kétszer házasodtam meg, kétszer váltam el és mindkét esetben azért, mert a feleségem talált valaki mást. Mind a két házasságomat megpróbáltam rendbe hozni, de mivel egyik esetben sem éreztem a másik oldalról semmiféle erőfeszítést, kölcsönös szándékot a kapcsolatunk helyretétele érdekében, úgy gondoltam, nem akarom az elkövetkező éveimet szenvedéssel tölteni egy elmagányosodott viszonyban. Mindkét alkalommal én döntöttem úgy, hogy beadom a válókereseteket (egy tizenegy és egy hét éves kapcsolat után). Mivel mindig is önálló voltam, nem estem kétségbe, az új élethelyzet nem okozott különösebb problémát. Mind a három fiammal megtartottam a szoros kapcsolatot, sokat vagyunk együtt, pedig ketten közülük már felnőttek: Dávid, a legnagyobb fiam ügyvéd Budapesten, Ádám, a második fiam pedig egy amerikai multinál tanácsadó Barcelonában. Árpi, a legfiatalabb hetedik osztályos tanuló egy általános iskolában.

A válásaimat követően nem adtam fel a társkeresést, mert úgy vagyunk kitalálva, hogy szükségünk van egy társra. Számomra különösen fontos, hogy olyasvalakivel legyek együtt, akivel vannak közös történetek, élmények, emlékek és akivel minden körülmények között számíthatunk egymásra. Mivel szeretek beszélgetni, olyan párt kerestem, aki nem csupán mutatós darab, dísz mellettem, hanem egyenrangú és egyenlő partner. Tudom, vannak férfiak, akiknek elég egy vagy két „extra női jellemző”. Nekem ez kevés.Az egyik kapcsolatomban a párom feleannyi idős volt, mint én – de aztán három hónap után rájöttem, hogy ez számomra mégsem megfelelő.Nekem sok minden kell egy kapcsolatban!Számomra fontos, hogy a nő legyen egyenrangú társam minden értelemben – anno otthon is ezt láttam a szüleimnél.Legyenek közösek az örömök és a problémák, a döntési helyzetek és a felelősségvállalások, meg a mindezekkel járó anyagiak is. Hiszen ha mindent az egyik fél vállal magára, mindent ő finanszíroz, akkor a másik lekötelezett és nem szabad.

Az internetes társkeresőn én nem a másik felemet kerestem, mert én már teljes, egész vagyok. Egy szintén teljes emberre vágytam, egy másik egészre vártam és sok évet töltöttem aktív kereséssel. Sokféle női élettörténettel, sőt még ún. „hivatásos társkeresővel” is találkoztam. Aztán nagyon elegem lett a párkeresésből, már nem is akartam annyira ezt az egész ismerkedősdit. Épp el akartam tüntetni magamat az online rendszerből, amikor egy (az általam beállított, kívánt korhatárnál nem sokkal) fiatalabb Hölgy megjelölt, hogy szívesen megismerkedne velem. Mivel tizenhat év volt köztünk, nem vettem őt túl komolyan, többször figyelmeztettem a koromra, illetve arra, hogy én milyen korú társat keresek. Azt mondta, mindezek így, első körben nem érdeklik, valamiért kíváncsi lett rám. Rövid, barátságos levelezés és néhány jó hangulatú telefonbeszélgetés után hamar összehoztuk a személyes találkozót, mivel én is kíváncsi lettem rá. Úgy éreztem, nincs mit vesztenem. Talán épp emiatt nem volt bennem semmiféle feszültség vagy kényszer az első találkozásunkkor: vidáman és őszintén érdeklődve beszélgettünk másfél órát. Szabadnak éreztem magam vele és nagyon sokat nevettünk. Amikor elbúcsúztunk egymástól, azt gondoltam, olyasvalakivel találkoztam, akivel végre (újra) önmagam lehettem. Szerettem az összefűződő mondatainkat, ahogyan megértettük egymást és ahogyan olvastunk egymás gondolataiban.

Már hét hónapja vagyunk együtt (bár az elmúlt időszakot mindketten sokkal többnek érezzük) és húsz évre plusz három napra tervezünk.

Fotó: AgiSzaboPhotography