Kónya Levente József

Hosszú ideig, húsz éven át éltem legényéletet, mire megtaláltam a társam. Csodálatos nők voltak az életemben, ám minden kapcsolatban állt egy „de” a „szeretlek” után, ami miatt inkább mindig továbbléptem.

Isten kegyelmének tartom, hogy mertem a magányt és a biztonság hiányát választani, hogy ma nem egy elvált, hétvégi apuka vagyok, s hogy tiszta lappal kezdhetek közös életet az én igazi társammal.

Tamarát tulajdonképpen öt éve ismerem, de ebből négy év azzal telt, hogy néha ránéztem a Facebookra, kapcsolatban van-e még. Egyszer aztán már nem volt, s mikor megláttam egy debreceni borfesztiválon, elköszöntem az asztaltársaságomtól, és elmentem „csajozni”. Egyébként nem gondoltuk mi ezt akkor komolyan. Három hónapon keresztül udvaroltam, másfél hónap telt el, mire egyáltalán megadta a telefonszámát, de mikor a vizsgaidőszak közepén lakás nélkül maradt, felajánlottam neki, hogy maradjon nálam a végéig. Január elején ki is vett egy albérletet, de én már tudtam, hogy ezt a nőt nem akarom elengedni. Buktunk ötszázezer forintot, de maradt, márciusban pedig már úton volt Ignác.

Minden nagyon gyorsan történt, és mégis biztos voltam benne, hogy ő az. Mert ugyanolyan hülye mint én, mert ugyanazokon a dolgokon nevetünk, de még a buta előítéleteink is ugyanazok. Mert vele nem kell megbeszélni dolgokat, hogy tudjuk, mi a másik véleménye, mellette nem kell megjátszani magam és szerepeket felvennem, ugyanis mi nem építettünk elvárásrendszert a kapcsolatunk feltételeként.

Míg Ignác az anyukája hasában volt sokat beszéltem hozzá. Olyankor mindig mocorogni kezdett. Sírtam, amikor született. Jó pár doktorandusz volt jelen akkor, gondoltam is, hogy nevetségesen nézhetek ki, de félelmetes volt látni, hogy nem tudom kontrollálni a helyzetet. Aztán amikor kicsivel később a kezembe vettem, ránéztem és azt mondtam, „Szervusz Fiam!”, abbahagyta a sírást, és ő is rám nézett. Ez egy semmihez sem hasonlítható pillanat volt az életemben.

Az eddigi éveimet a komfortzónán kívül éltem le, és sok mindent el is értem. Ám ebben a pillanatban nagyon szeretem azt a komfortzónát, amit mi ketten alakítottunk ki. Otthon Tamara a főnök, „odakint” én, ami hatalom, de egyben felelősség is, de ösztönösen jól osztjuk ki, attól függően, hogy „hol vagyunk”. A saját „felségterületén” ő diszponálja a feladatokat, én pedig akkor mosogatok, főzök, porszívózok vagy vásárolok be, amikor mondja, és úgy látom el (pelenkázom, etetem, fürdetem, altatom) a fiunkat, ahogyan ő tartja jónak. Rábíztam magam, és azt gondolom, jó kezekben vagyunk, mert ő ösztönösen nő – ami szintén egy csodálatos dolog benne.

Szeretek hozzájuk hazaérni, és azt is szeretem, ha segíthetek a feleségemnek, hogy közben a tanulmányaival és a munkájával is haladni tudjon. Nemrég egy előadásra kellett mennie, én pedig, míg rá vártunk, leültem egy padra az Andrássy úton Ignáccal az ölemben, és az autókat figyeltük. Úgy forgatta a fejét, mintha egy teniszmeccsen lett volna, majd egyszer csak rám nézett és elmosolyodott. Szerencsésnek érzem magam, hogy teljes erőmmel és figyelmemmel részese lehetek a fiam életének, és mert „kiéltem” már magam annyira, hogy most hagyjam és támogassam a feleségem abban, hogy megélje magát mind anyaként, mind a hivatásában, pszichológusként.

Mindemellett azt gondolom – és lehet, hogy ódivatú a felfogásom – egy férfinak el kell tudnia tartani a családját. Ez egy picit félelmetes. Világéletemben csapnivaló pénzember voltam, annyit költöttem, amennyit kerestem, így erre most jobban kell figyelnem. Ugyanakkor nincsenek nagy igényeink, az anyagi dolgok mindig is kevéssé érdekeltek bennünket, s az életminőségünket – mind a saját, mind a családjaink értékrendje szerint – soha nem az határozta meg, hogy mikor cserélünk kocsit, vagy ruhatárat. Soha nem is voltunk világi értelemben gazdagok, és mégis azt gondolom, hogy a kapcsolatunkkal, a kisfiunkkal, az életünkkel mi tulajdonképpen kőgazdagok vagyunk.

Az egzisztenciális aggodalmaknál erősebb bennem az a félelem, hogy mit mondok majd neki akkor, amikor először megkérdezi, hogy „Mi ez?”, vagy „Miért?”. Hogy vajon méltó vagyok-e arra, hogy tőlem kapjon válaszokat. Ami megijeszt, az a tisztaság, amit most a szemében látok, s hogy nekem ezt tiszteletben tartva kell őt segítenem az emberré válásban.

Most azt gondolom, hogy mindebben – ahogyan sok más dologban is az életben – a kulcs az alázat. Hogy ne akarjam majd belekényszeríteni a saját meg nem élt vágyaimba, hogy mindig tudjak úgy tekinteni rá, úgy beszélni vele és úgy viszonyulni hozzá, hogy ne a magam nyomorúságát akarjam leverni rajta, hanem megadjam neki a lehetőséget arra, hogy az ő lénye teljesedjen ki. Szerintem a gyerekkel nem egy üres lapot kapunk, amire azt írunk, amit csak mi akarunk, hanem egy kristálytiszta lelket, s nekünk az a kötelességünk, hogy azt a saját lehetőségeinken belül hagyjuk tisztának maradni. S ehhez szerintem nem ész, vagy okosság kell, hanem erő az alázathoz.

Fotó: AgiSzaboPhotography