Korlátok a korlátlan net világában – Gálfi Saci jegyzete

Bizarr érzelmi végleteket éltem át hétfőn 19 és 22 óra között. Az egész egy szülői esttel kezdődött, amelynek napirenden kívüli visszatérő témája a telefonhasználat. A szabály az, hogy bár a gyerekek bevihetik a suliba a telefont – pláne amiatt, mert a lakóhelyünk és az iskola között a tanulók döntő többsége volánbusszal ingázik –, de tanítási időben a készülékeket kikapcsolva kell(ene) tartaniuk. A probléma elsősorban az „ene”-vel van…

Így aztán felmerültek olyan javaslatok, hogy sugárzásmérő készülékkel mutassuk meg gyermekeinknek a veszélyt, amelynek a bekapcsolt állapot miatt nap mint nap ki vannak téve, illetve az is, hogy iskolába kizárólag „buta” telefonnal lehessen járni. Érzelmi reakcióm végletessége röviden abban az érvben csúcsosodott ki, hogy nem bújhatunk el a XXI. század elől. Ráadásul ezer dolog vesz bennünket körül, amelyekről kellő információ és tudás hiányában talán életünk végéig sem fogjuk megtudni, hogy ártott-e nekünk. Mennyi hormont iszunk a csapvízzel? Valóban rákot okoz a műfüves focipályák granulátuma? A BPA-mentes kulacs is káros? Melyik az a következő gyógyszer, amit ma még beszedünk, de holnap már nem kapható, mert kiderül, hónapok óta szennyezett állapotban volt forgalomban? Honnan tudhatjuk, hogy melyik hír a konteó, és melyik az igazság?

Másrészt, mi is lehet az én hiteles érvem a „buta” telefon mellett, ha én magam is okostelefonnal élek. (Direkt nem azt írtam, hogy „okostelefont használok”, mert a valóságot ezerszer jobban kifejezi az, hogy „élek”, és ezt a gyerekem elől, ha akarnám sem tudnám titkolni.)

Nagyjából ezeket a kérdéseket vittem magammal a Remélem legközelebb sikerül meghalnod 🙂c. filmre, ami alapvetően a mai kamaszok mindennapjainak a valóságáról mutat egy – a nézők, de legfőképp szülők számára – meglehetősen ijesztő képet. A moziból kilépve azt mondtam, kiveszem a majdnem tizenkét éves gyerekem kezéből az okostelefont, és teljes kütyütilalmat vezetek be otthon.

Később, amikor lefekvés előtt olvasni próbáltam, egyszerűen nem hagytak nyugodni az elmúlt órák kérdései. Válaszokat akartam, így aztán fogtam egy ceruzát, és papírra vetettem az okostelefonom pro és kontra listáját. Az eredményem pedig az lett, hogy bár a nap 24 órájában elérhető lettem, és minden egyes pittyegés feszültségforrás is egyben, de a készülékkel együtt gazdagodtam egy fényképezőgéppel, diktafonnal, GPS-szel, szótárral és például a Netflix-szel is.

Számvetésem eredményeként ki mertem jelenteni, hogy az okostelefon nem a Sátán találmánya, és a boszorkányégetést a vád elejtése után egyből le is fújtam. Ugyanis ahogyan a világon semmire, úgy a technika fejlődésére sem jelenthetünk ki kategorikusan olyasmit, hogy az fehér, vagy fekete. És be kellett látnom, hogy egyáltalán nem hiszek az aszketizmusban. Az aszketizmus – úgy mint a cölibátus, a zsákfaluba költözés, de akár egy-egy diéta is – mindig a könnyebbik út. Könnyebb azt mondani, hogy ez a világ a velejéig romlott, ezért aztán homokba dugom a fejem, és kivonulok belőle, hiszen akkor nincs kísértés. Nincs kihívás, nincs feladat és nincs önismeret sem. Ugyanis azt, hogy kik vagyunk, nem a szavaink, a hitünk vagy az elméleteink határozzák meg, hanem a döntéseink és a cselekedeteink. Jelen esetben pedig az, hogy képes vagyok-e tudatosan élni a XXI. század egyik ajándékával, az okostelefonnal.

Ami pedig a gyerekemet illeti, a kulcs nálam, szülőnél van. A dolgom pedig nem az, hogy a sugárzástól, az online bullyingtól, a figyelemvesztéstől… stb. való félelmeim miatt megvonjam tőle az okostelefont, hanem az, hogy megmutassam neki, hogyan lehet azt tudatosan és jó célokra használni. Ehhez pedig a nulladik lépés nem más, mint a példamutatás. Mert milyen alapon mondhatnám azt, hogy „Kisfiam, többé meg ne lássak a kezedben mobilt!”, ha az az enyémből sem esik ki? Ezt akkor tartanám fairnek, ha én magam is így tennék, és minimum lecserélném az iPhone-omat egy nyomógombos készülékre. Ehelyett én abban látom a feladatot, hogy a saját mindennapjaim példájával – akár szavak nélkül! – megmutassam neki, hogyan lehet egyensúlyt találni az életre, az emberi kapcsolatokra, a természetre, a mozgásra, valamint a kütyükre szánt idő és energiák között.

A hétfői mozifilm fejbevágott. Azt éreztem, hogy helyzet van, és a családomban még most (talán időben) kell megszabnunk a kütyük és a korlátlan net nyújtotta lehetőségek használatának határait. De míg cikáztak a gondolataim, egyszer csak az fogalmazódott meg bennem, hogy ugyan fájdalmas a teljes tilalom, de nem jelenti a megoldást, hiszen ezáltal csupán annyi történne, hogy mentesíteném magam a nap mint nap, sőt, óráról órára hozandó olyan döntések alól, mint pl.  „Javamat szolgálja-e, ha most felmegyek a netre, vagy már csak az időt akarom elütni?”… Sokkal nehezebb ugyanis beleállni a helyzetekbe, és minden egyes esetben megvizsgálni az élet által elénk dobott kihívásokat, majd döntést hozni. Hiszen ebben akár el is bukhatunk, sőt, biztosan van, hogy elbukunk. De aztán olyan is van, hogy nem. Mégis, akár sikert, akár kudarcot élünk át, az mind egyfelé vezet – a saját erőnk megtapasztalásához, és ahhoz a tudathoz, hogy életünknek nem elszenvedői, hanem alakítói vagyunk. Azt gondolom, ez az az erő, aminek megtapasztalása felé kell, hogy haladjunk, és ez az az erő, aminek megtapasztalása felé – akár szóval, de leginkább példamutatással – kell, hogy tereljük a gyerekeinket is. Ezen az úton az okostelefonok nem az ellenségeink, csupán próbatételek, melyeket ha kiállunk és józan döntéseket hozunk, akár még a barátainkká is válhatnak.

gálfisaci

Fotó: Gaelle Marcel -Unsplash