A „mindfulness”-ben beszélünk a robotpilóta-, illetve feladatlistás üzemmódról, amikor is állandóan a teendőinkben vagyunk, várjuk a végét, kipipáljuk, és máris fordulunk a következő felé. Azt hiszem, én már gyerekként is ezt éltem meg, feladatok mentén működtem, versenysportoló, és jó tanuló voltam. Nem gondolkodtam azon, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és nem is álmodoztam olyan dolgokról, mint a tinilányok szoktak. A nyelvek mindig nagyon jól mentek, így egyszerre végeztem magyarul és franciául a külkereskedelmit. Mellette suliújságot szerkesztettem, spanyolul tanultam, utolsó évben pedig már dolgoztam. Nem véletlen, hogy összeszedtem egy stresszalapú betegséget, amin nem segített, hogy diploma után egy olyan reklámügynökségnél kezdtem el dolgozni, ahol nem illett este nyolc előtt hazaindulni. Ma már fásultnak, kiégettnek látom az akkori vezetőséget, akik az emberek lelkével mit sem tudtak törődni, én pedig huszonegy évesen csak sodródtam. Felmondtam, mert egy idő után megértettem, hogy itt már az egészségem forog kockán. Munkahelyet váltottam, de aztán jött egy újabb mélypont, ami egyrészt magánéleti volt, másrészt szakmai, mert azt éreztem, hiábavaló a munkám.
Ebben az állapotban kezdtem el arra a kérdésemre válaszok után kutatni, hogy hogyan lehetnék mégiscsak boldog. Az életet fájdalmasnak láttam, s tudtam, ha minden így folytatódik, akkor harmincöt éves koromra vagy rákos, vagy krónikus beteg, de legalábbis idegroncs leszek. Ekkor jött szembe velem egy cikk a slow mozgalomról, vagyis arról, hogy miért érdemes, és hogyan lehet az életünkön lassítani. Teljesen magával ragadt, sokat olvastam aztán róla, és körbenéztem a világban, hogy mindez máshol hogyan működik.
Lépésről lépesre változtattam az életemen. Például vettem egy biciklit, amivel először csak hétvégén, majd később minden nap közlekedtem. Ez már önmagában egy óriási szabadságot adott, s közben szép lassan megismertem a városomat is. Felfigyeltem részletekre, és kötődni kezdtem olyan dolgokhoz, amelyekre a tömegközlekedéssel, a taxiból korábban esélyem sem volt. De változtattam az étkezésemen is. Régebben sokszor reggeliztem a trolin, az ebédemet a monitor előtt fogyasztottam el, vacsorára pedig beugrottam egy gyorsétterembe. Megtanultam időt szánni minderre, sőt, arra is, hogy amikor csak lehet akként is benne legyek a folyamatban, hogy én készítem el az ételemet. Rászoktam a reggeli nyújtógyakorlatokra, és elmentem jógaórákra is, mert a testem tele volt feszültséggel, és a gyógytornász azt mondta, ő már nem tud javítani az állapotomon.
A Slow Budapestet akkor indítottam el, amikor úgy éreztem, erről már tudok másoknak is mesélni, mert van annyi tapasztalatom, és valóban élem is a mindennapokban. Rövid időn belül azt vettem észre, hogy a téma elképesztő méretű összefogást teremt, rengeteg ember vált a részesévé. Azt láttam, hogy szinte mindenki szenved attól, hogy nincs elég ideje.
Egy ideig dupla „főállásom” volt, és rendszerint este nyolc után, és hétvégéken ültem le a Slow Budapesttel dolgozni. Nem volt magánéletem. Ha megkérdezték, hogy vagyok, én az új projektemről meséltem, ami lássuk be, nem mindenkinek volt ugyanolyan érdekes. Egy nap aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy ott tudom-e hagyni a munkahelyemet a Slow Budapestért, és azt mondtam, hogy igen. Miután kiléptem, én évekig nem vásárolgattam, sőt, egyik télen lezártam az egyik szobámat, hogy csökkentsek a fűtésköltségemen. A stressz sem lett kevesebb, de azt gondolom, ha erdész lennék, akkor is szétaggodalmaskodnám magam, mert az én alkatom ilyen. Idővel aztán ismét kiégés közeli állapotba kerültem. Az is felmerült, hogy feladom az egészet, de végül nem tettem, hanem elkezdtem meditálni. Nem volt pénzem terápiára, pszichológusra, ez volt a legkézenfekvőbb megoldás, s végül rengeteg változást, nyugalmat és kiegyensúlyozottságot hozott az életembe.
Akkoriban meséltek nekem a tudatos jelenlétről (mindfulness), és valahogyan jött a sugallat, hogy kezdjek el én is ezzel foglalkozni. Így végeztem el egy külföldi tréneri képzést, s ahogyan mindfulness tréner lettem, úgy vált a Slow Budapest is egy szakmai platformmá.
A Slow Budapest legitimizálja a lassítást, hiszen az nem ördögtől való, nem is luxus, sőt, az ember alapszükséglete. Én úgy képzelem, hogy ha valaki találkozik a mozgalmunkkal, elmosolyodik, és azt mondja, „de jó, hogy vagytok, mert én is érzem, hogy amiről beszéltek, arra nekem is szükségem van”. Esteket, tréningeket, sétákat szervezünk, blogot írunk, abban bízva, hogy ilyenkor megállnak egy picit az emberek, mi pedig valamiféle inspirációt, fogódzót adunk nekik. S egyben biztonsági háló is vagyunk, mert ha valaki el mer indulni a belső egyensúlya felé vezető úton, mi megtartjuk őt ebben. A rendezvényeinken és a kiadványainkban is igyekszünk a színességet, kedvességet megtartani, hogy azok is, akik soha nem mennének el önismereti célból terápiára, megálljanak egy pillanatra, és feltegyék maguknak a kérdést, miért és hova rohannak, s mindez megéri-e nekik.
Fotó: Zsolnai Péter