Kucsinka Gabriella

„Saját vállalkozást vezettem már egy ideje, amikor egyszer csak csörgött a telefon és tudtam, azért hívnak, hogy elmondják, eldőlt, a üzleti partnerem kivonul Magyarországról, s így amit felépítettem, összeomlik. Tulajdonképpen szép pillanat volt. Tisztában voltam vele, hogy most valami véget ér, így hagytam kicsöngeni a telefont, s csak néztem ki az ablakon, hogy minél mélyebben megélhessem, egy korszak lezárult.

Akkor a félelmek egy kis időre elvittek, sokadszorra és nem utoljára. Megrémültem, hogy lyuk keletkezett a családi költségvetésen és szereztem egy „rendes” munkahelyet. Aztán egy nyirkos, esős reggelen, munkába menet megéreztem, hogy nem a saját életemet élem és szinte fuldokolni kezdtem ettől a tapasztalástól, hogy bár elindulok reggelente az autóval, de nem tudom, hogy miért teszem mindezt. Megálltam egy útszéli büfékocsi mellett, letekertem a kocsi ablakát, hogy egy kis levegőhöz jussak, s meghallottam, hogy az Anna and The Barbies a Márti dalát énekli a rádióban: „Kezdejetek el élni, hogy ne kelljen félni…” . És akkor tudtam, hogy soha többé nem akarom, hogy amivel a napom nagy részét töltöm, annak az eredménye kifejezhető legyen egy exceltáblázat sorában, célja pedig a költségvetési lyuk foltozása legyen,  s ez a helyzet csak arra volt jó, hogy abbahagyjam a „félést” és végre megtaláljam a saját utam.

A keresés során megtapasztalhattam, hogy a végtelen lehetőségek tárháza valóban Végtelen.  Korlátokat állítunk magunk elé és nem hisszük el, hogy a „végtelen lehetőség” az nem az a 3-4 séma, amit ismerünk, hanem hogy bárkivel bármi bármikor megtörténhet olyan módon, ahogy elképzelni sem tudta. És ha nem korlátozzuk be magunkat, elindul egy áramlás.

Ebben az áramlásban álmodtam és valósítottam meg a Hangák  közösséget, találtam vissza az újságíráshoz, s így talált meg Rácz Zsuzsa a Terézanyu-val.

Most már egyre tisztábban látszik a különbség,  hogy épp a félelmet, vagy az életet élem. Vagy a félelem mozgat, vagy egészségesek vagyunk. S mindez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a teljes élet az nem tud fájni, vagy abban csak a rózsaszín a köd borít el. Rohadtul tud fájni, ha éled önmagad, de én már nem akarom ezt sem megúszni. Inkább azt mondom, „gyere, fájj!” – így is, úgy is eltart addig, ameddig el kell tartania.

Az egyik iker kisfiam meghalt egynapos korában.

Amikor ezt ma, tizenhárom év után kimondom, akkor azt is hozzáteszem, hogy az élet egyik legnagyobb ajándéka az, hogy ő jött és ment, mert abban a helyzetben én újjászülethettem. Élhető lett a viszonyom a halállal, és ez sok félelmet is magával vitt. Fenn tudok akadni szánalmasan pici dolgokon, de már mindig látom, hogy a nagy egészben ez mennyire vicces, és nem gondolom komolyan, hogy az univerzum működésében, vagy akár az én porszemnyi létemben valóban számít mondjuk egy mondat, amin épp kiakadtam.

Megértettem, hogy minden, ami jön, az értem van. A legnagyobb fájdalom is, amiben fetrengenem kell napokig, mert ezáltal megszületik majd belőlem valami klassz dolog.

Sokáig azt képzeltem, hogy el lehet jutni a tudatosságnak arra szintjére, ahol végre megpihenhetek… Mint mondjuk egy diplomához, itt is megszerzek 40 év tapasztalást, bizonyos mennyiségű traumát, annak feldolgozását, boldog élményeket, tanfolyamokat, önismereti táborokat, találkozásokat és utána felteszem a lábam, kortyolom a kávém és hátradőlök. Mert így működünk, látni akarjuk az elejét, a végét, bizonyosságra vágynánk. Ez a vágy már halvány…. Szépen látszik, hogy az út maga az ami van, aztán annak a vége, vagy végtelensége. Ráadásul akárhányszor egy kicsit is elméből elkezdem játszani a „nagy, tudatos nőt” és még el is hiszem, olyan pofont ad az élet, hogy öröm nézni.

De csoda ez így az egész!

És hálás vagyok, hogy nőnek születtem, boldogság, hogy a munkáim, szeretteim, barátaim kapcsán nap mint nap megtapasztalhatom a sisterhood valódi értelmét, amikor mi nők azt mondjuk egymásnak, hogy „Gyere, itt vagyok, én tartom a teret neked, nem osztom az észt, nem tudom megmondani a tutit, de itt vagyok és hallgatlak. Ha azt mondod, hogy egy váll kell,  amin bőghetsz, itt van, ha azt mondod, hogy egy szelet kenyér kell, mert nem főztél a gyerekeknek, az is van… Ha pedig jó, akkor táncolunk, nevetünk, csendben mosolygunk ki a fejünkből, vagy hangosan nevetünk veled együtt!” Feladatteli, gyorsan változó időszakok jönnek-mennek mostanában, de az az érzés, amit női közösségben megélhetek, az olyan mint egy elszakíthatatlan kötélből készült háló, ami körülvesz. Ha zuhanni kell, azt is bátran megtehetem, mert mindig tudom, hogy van, aki elkap és megtart, ha pedig mégsem, akkor pedig a darabokrahullás a feladat.

Hosszú utat kellett bejárnom, hogy ide eljussak, de most azt mondom, hogy egyetlen göröngyöt sem adnék semmiért, mert azok is mind ennek a sokdimenziós, színes puzzle-nak a részei…”

 

Fotó: AgiSzaboPhotography

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.