Lajos bácsi

„A boldogság sok mindentől függ! Boldog voltam sokáig, de négy éve meghalt a feleségem… Hogy most boldog vagyok-e? Azért, mert élek és egészségben, igen, de nem vagyok az, mert ötvenhét év szép házasság után egyedül vagyok. Ötvenhét év! Nem sok idő… Olyan hamar eltelt…
Nagyon hiányzik!
Az én apám vasutas volt, de nyolchónapos koromban meghalt, sajnos nem ismertem. Mozdonyvezető akartam lenni. Azt mondták a rokonok, hogy az a jó, ha a vasútnál tanulok, mert úgy könnyebb lesz elérnem ezt a célom. Először egy olyan csoporthoz kerültem, ahol kisebb javításokat végeztek a mozdonyokon, így gyakorló mozdonyvezetőkkel is találkoztam. De aztán amikor sorra mutatták a sérült lábszáraikat, amit a mozdony jeges vaslépcsőjén szerzett balesetek okoztak, elment a kedvem. Meg igazából az is közrejátszott, hogy én vágytam a családi életre, az pedig tudvalévő, hogy a mozdonyvezetőknél nincs ünnepnap.
Egy időben együtt utaztam haza egy fiúval, akivel aztán közös albérletbe is költöztünk Budapesten. Annak volt egy húga. Első látásra megtetszettünk egymásnak!
Gyöngyéletünk volt? Hát igen…
Fél év után mondta, hogy esküdjünk össze. Volt ez már az én eszemben is, de nem tudtam, hogy mondjam meg neki! Féltem, hogy visszautasít.
Nincstelen gyerek voltam, se vagyonom, semmi…
Budapesten tartottuk az esküvőt, ő egy alkalmi áruházban lett eladó.
Nem mondom, hogy nem voltak vitáink, de azok csak percekig tartottak.
Olyan nem volt, mint másoktól hallottam, hogy napokig csak kerülgették egymást! Mi mindig hamar rájöttünk, hogy ki a hibás és beláttuk a tévedéseket.
2012 őszén halt meg. Nyáron találtak nála daganatot, szeptemberben hazaengedték, azzal, hogy már nem tudnak rajta segíteni. Otthon ápoltuk.
Halála előtt két héttel beszéltünk erről először, ő mondta, hogy tudja ám, hogy meg fog halni, mert neki megmondta az orvos és akkor mondtam, hogy tudom, édes szívem, mert nekem is megmondták… Akkoriban már többet aludt, mint amennyit ébren volt. Halála napján éjjel egykor váltottam a lányomat. Hajnali négy-öt körül jobban elkezdett lélegezni, megfogtam a kezét, ő is az enyémet. Ekkor szusszant egyet és elment…
Utána nagyon hiányzott!
Őszintén szólva az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatott.
Talán érezték, mert a lányom is és az unokák is sokat jöttek, kedvesek voltak és hiányoztak. És egyszercsak azt mondtam, hogy élni kell! Az unokáknak meg kell tartani azt, ami van. Ezt a nyaralót itt Leányfalun.
Nem sok a szabadidőm. Ha van egy kicsi, olvasok vagy rejtvényt fejtek.
Ritka az a nap, hogy a lányom nem hív.
Csak akkor nem, ha a dolgai között nem jut idő a hívásra. Olyankor megcsöngetem, hogy megvan, jól van, minden rendben van.
Boldog vagyok, mert ő ilyen és ha tud jön. Még ha hozza is a laptopját és itt dolgozik, akkor is boldog vagyok, mert itt van.”

Szólj hozzá!