Laki Péter

„Manapság sok embernek az operettről valami idejétmúlt, múzeumba való dolog jut az eszébe, ám abban a pillanatban, hogy eljönnek a színházba és azt látják, hogy a zseniális zenével és sztorival megírt, látványos táncokkal tarkított darabokat fiatalok adják elő, változik a véleményük. Hozzájárul mindehhez az is, hogy az olyan szerzők, mint Lehár Ferenc, vagy Kálmán Imre populáris és időtálló zenéket írtak, amelyeket ha a mai színház képes nem mint „múzeumot”, hanem mint a XXI. században is érvényes műveket bemutatni, akkor a fiatalok is fel fogják fedezni ezek értékét és szépségét. A Budapesti Operettszínház zászlóshajó ebben, mert itt az előadásokat egyre több fiatal látogatja, s ami még fontosabb: műveli.

Én magam 2014 óta vagyok a társulat tagja. Eredetileg egészen más pályára készültem, mert a Szegedi Tudományegyetem történelem alapszakán végeztem. A színház viszont egészen kisgyermekkoromtól kezdve az életem része, mivel a bátyám gyerekszínész volt a Szolnoki Szigligeti Színházban.

S bár ő gimnázium után más utat választott, részemről a kötődés innen eredeztethető. Rengeteget jártunk, s itt találkoztam először az olyan zenés darabokkal is, mint a Twist Olivér, a West Side Story, vagy a Csárdáskirálynő. Később én magam is jártam drámaszakkörökre, színjátszó foglalkozásokra, sőt, a gimnáziumot is dráma tagozaton kezdtem, de tizedikes korom körül úgy éreztem, hogy ez az egész nem érdekel, inkább egy zenekarban zenéltem, majd elmentem Szegedre történelem szakra. Az egyetem után ismét hazakerültem Szolnokra és egyáltalán nem láttam magam a tábla előtt krétával a kezemben… Akkoriban kezdtünk el a barátokkal karaoke klubokba járni.

Nem vettük komolyan, csak szórakozásból jártunk, viszont egyre többen mondták, hogy tetszik, ahogyan énekelek. Amikor pedig már nem csak laikusok dicsértek, megkértem édesapám énekes/zenész barátját, hogy hallgasson meg. Az első fellépésem egy falunapon volt, Tiszaroffon. Eleinte könnyűzenéket énekeltem és én magam állítottam össze a a félórás műsoridőm darabjait. Ezek a dalok jellemzően a ’60-as, ’70-es és ’80-as évek olasz és magyar slágerei voltak. Hát így indultam! Haknikkal. Magam szerveztem a fellépéseimet, aztán főleg a környékbeli településekről elkezdtek hívni is. Szép lassan megerősödött bennem az elhatározás, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. 2011-ben megnyertem egy énekversenyt, aminek a díja egy nyári musical- és operettkurzus elvégzése volt. A kurzust záró gálaestet a Budapesti Operettszínház egyik rendezője rendezte, s akkor megkérdezte tőlem, hogy nem lenne-e kedvem a színház valamelyik stúdiójában továbbtanulni. Természetesen, volt!

Nagyon gyorsan történt minden!

Három éve vagyok itt, eddig tizenegy szerepet kaptam, s ha csak „beugrásra” is, de ezek közül hat-hét már főszerep volt.

Eleinte úgy képzeltem, hogy én leszek a bonvivánok bonvivánja, de a kezdeti lelkesedésemet az akkori igazgató azzal hűtötte le, hogy az mondta, még nem vagyok az a karakter, s bár megpróbálhatnék hősszerelmesként énekelni, de nem lennék hiteles, annak ellenére sem, hogy a lelkem mélyén el van veszve a bonviván. Be kellett látnom, hogy jól látott engem, s számomra a táncos-komikus szerepkör, amiben jelenleg alkalmaznak, az igazán testhezálló és hiteles karakter.

Szeretek olyan dalokat énekelni, amelyekkel igazán lehet szórakoztatni.

2016. március 18-án álltam be először Bóniként a Csárdáskirálynőbe és eleinte nem értettem, hogy miért tör rám egy megmagyarázhatatlan izgalom a színpadra lépés előtt. Később arra jöttem rá, hogy a darab súlyán túl az is nyomaszt, hogy Bóni én vagyok. Az orfeumokat bújó fiatalember és Laki Péter jelleme között felfedeztem a párhuzamokat… Mindennek az előnye az, hogy a közönség egy olyan Bónit lát, aki akár a soraikból is kiléphetett volna: egy XXI. századi fiatalembert.

S bár jelen pillanatban a táncos-komikus az én szerepköröm, nem tettem le arról az álmomról sem, hogy idővel bonvivánként is megmutathassam magam a színpadon…” (Laki Péter)

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.