Lázók Ágnes

Én nem tartom magam érdekesnek, idegen tőlem ez a szituáció, hogy engem kérdeznek. Egy tömegszakma, amit végzek, fodrász vagyok. Korán kezdtem az életet, két fiam van, huszonegy voltam, mikor az első született. A második születése után vágtam bele a fodrászkodásba, ami egyben a hobbim is, kikapcsol, imádom. Ami érdekes lehet a történetemben, hogy elindítója vagyok egy kezdeményezésnek, amiről keresztény szemlélettel azt mondanám, hogy igazából nem is én, hanem Isten az, aki az egészet elkezdte.

2016-ban jött szembe velem egy poszt a Facebook-on, amiben „mosolyért cserébe” fodrászokat kerestek állami gondozott gyerekekhez. Jelentkeztem a felhívásra, amely egyébként sok negatív komment miatt elég hamar lekerült a netről. Elvállaltam egy otthont, ahol egy vasárnapi alkalomra negyven gyerek várt, ezért kiírtam a saját üzenőfalamra, hogy szívesen fogadnék magam mellé segítő fodrászokat aznapra. Ezt a posztot fél nap alatt 8300-an osztották meg, s rövid időn belül több mint, az ország minden szegletéből válaszoló, háromszáz kolléga jelentkezésével kellett valamit kezdenem. Akkor én arra jutottam, hogy ez nem véletlen, itt Istennek terve van. Mindenkivel egyeztetve létrehoztam egy csoportot, illetve Frizura gyerekeknek mosolyért címen egy Facebook oldalt, hogy tudjuk egymással tartani a kapcsolatot, és mindenki a lakóhelyéhez legközelebb eső otthonba tudja megszervezni a látogatást. Egy lavina indult el ezzel, és az ország számos pontján verődtek csapatokba fodrászok. A mi első látogatásunkra 2016 augusztusában került sor. A gyerekek nem tudták, mire számítsanak, negyvenből csak hatan jöttek be hajat vágatni, a többiek elzárkóztak. Én viszont nem vagyok normális, és igazi partiarc tudok lenni, amihez egyáltalán nem kell még megjátszani sem magam. Bekapcsoltam a zenét, elkezdtünk nevetgélni. Az egyik társamnak kicsordult a könnye, mire szóltam neki, hogy ezzel álljon le, mert nem azért jöttünk, hogy a gyerekek bedepressziózzanak, felejtse el, hogy hol vagyunk. Aztán, amikor látták, hogy bolondozunk, zenét hallgatunk és jó frizurák készülnek – olyanok, amilyeneket ők kérnek, nem pedig, amit mi találunk ki – elkezdtek megnyílni.

Mi soha nem kérdezzük őket, hogy miért vannak ott. Semmi értelme. S ma már tudják, hogy ha a Frizura gyerekeknek mosolyért jön, akkor buli lesz. Szeretem, ha minél több fodrász van velünk, mert időt szánunk rájuk, ugyanolyan elbánást kell, hogy kapjanak, mint bármely VIP vendég a szalonjainkban. Nem lehet szavakkal leírni azt az érzést, amikor látod, hogy egy gyerek neked, a munkádnak köszönhetőn boldog.

Azóta rendezvényeket is szervezünk, a májusi gyereknapunkon sztárfellépők, sminkesek, manikűrösök is csatlakoztak hozzánk, illetve tavaly karácsonykor Székelyhídra is eljutottunk.

Az önkénteskedésemhez, azon túl, hogy abban lassan kezdek fanatikussá válni, azért azt is hozzá kell tennem, hogy sokszor megvan a véleményem azokról a családokról, szülőkről, akik miatt a gyerekek nevelőotthonba kényszerültek, de nekem ebben a helyzetben nem az a dolgom, hogy véleményt nyilvánítsak. Akik felé én, és az egész csapat elhivatott, azok a gyerekek. Ők pedig tiszták, önzetlenek és mindannyiójukban ott bujkál valamiféle tehetség, nekem pedig annyi a dolgom, hogy megmutassam nekik, hogy ők igenis szerethetőek, annak ellenére, hogy szinte kivétel nélkül értéktelennek érzik magukat. Akkor lennék a legboldogabb, ha haza tudnék hozni közülük párat és nevelhetném őket, de nem lehet, sőt, olyan határokat kell húznom, amelyek még igazságtalannak is tűnhetnek, de el kell fogadni, hogy a legtöbb, amit adhatunk az a havi pár óra az életünkben, amikor velük vagyunk. S miközben ez az egész olyan, mintha mi adnánk, annak a sokszorosát kapjuk vissza. Megtanultunk hálásnak lenni, mert amikor akarva-akaratlanul meghalljuk egy-egy gyerek történetét, rájövünk, hogy a világ fájdalma nem a mi problémáinkkal kezdődik.

Én nem vagyok egy magabiztos ember, egy dologban vagyok biztos, az pedig Isten, és az, hogy az imáim mindig meghallgattatnak. Azt tapasztalom, hogy az apró csodákban kell őt keresni, mert minden apró történés egy jel valamire; akár arra, hogy jó úton jársz, akár arra, hogy nem. Én onnan tudom, hogy jön tőle egy elhívás, hogy elszomorodik a lelkem. Itt is ez történt, s úgy tűnik, mindig nagyobbat alkot annál, mint amit én előre eltervezek.

 

Fotó: ZsolnaiPeterPhotography