Lovász Emese

„Hatévesen álltam a Diósgyőri vár szolgálatába. Ide írattak iskolába. Nem lett volna szabad bejönni, de hát hogy tilthatod ezt meg, pláne egy olyan gyereknek, akinek a barátnője itt lakott a kertek alatt, s így hol az iskola, hol a barátnőmék kerítésén másztunk át. Én már akkor irányítottam a munkálatokat: kapirgáltunk, cserépdarabokat találtunk, ásatásokat végeztünk, kerestük az egri várba vezető alagutat. Egészen tizenhárom éves koromig, amikor az ide érkező régész elzavart bennünket és megkezdődtek a feltárási munkálatok a várban. Borzasztóan szomorú voltam, nagyon haragudtam erre az egészre, hogy miért kell ehhez hozzányúlni…
Ebben a várban én mindig is otthon éreztem magam!
Egyszer egy előző életek kutatásában jártas ember azt mondta nekem, hogy a középkorban Itáliában éltem egészen addig, amíg el nem kerültem Diósgyőrbe. Érdekes felvetés, amit akár az a tény alá is támaszthat, hogy amikor életemben először, latin szakos egyetemistaként jártam Olaszországban, egy hét elteltével ragadt rám a nyelv, Modenában pedig tudtam, hogy merre kell keresni a piacot…
Az „ásatásaink” kezdete óta régésznek készültem.
A régész a nyomokat keresi és szerintem az választja ezt a hivatást, akiben benne van a vágy, hogy maga is nyomokat hagyjon;em tudja elfogadni, hogy az emberek nyomtalanul múljanak el, s így elkezdi régi korok történetei után kutatni. Az egész régészetből ez izgatott! Nem a tárgyak, hanem azok, akik azokat készítették, vagy birtokolták.
Aztán olyan negyven éves lehettem, amikor egy avar temető feltárása közben egyszer csak rádöbbentem, hogy bár egy csomó dolgot megtudhatok arról a halottról, akinek a maradványait feltárom, mert mondjuk ott vannak az övveretek, a fegyverei, az edénye, rekonstruálni tudom a ruházatát, az antropológus majd megmondja, hogy hány éves volt, esetleg miben halt meg, viszont soha nem fogom megtudni, hogy milyen volt a hangja! Mert lehet, hogy az egész, amit eltemettek vele egy smafu, de mi van, ha messze és távol ő énekelt a legszebben?!
Ez elég nagy lelki válság volt akkor és ezt követően inkább a hétköznapi élet kutatása felé fordultam…
Azért volt szép élményem is! Egyik alkalommal a temető feltárásakor az egyik női sírban a tarsoly helyén egy kék színű üvegkarperec töredéket találtam. Aztán pár nappal később néhány sírral odébb egy férfi sírt bontottam, amiben ott volt az ékszer másik fele. Ekkor egy pillanatra úgy éreztem, hogy a függöny mintha egy picikét kinyílt volna, amin belesve megláthattam, hogy ennek a két embernek köze volt egymáshoz.
Viszont ugyanebben a temetőben dolgoztam egy olyan női sírnál is, ahol a halott karjában egy pici csontváz feküdt, rajta a nő keze. És akkor nekem el kellett kezdenem fölszedegetni az ujjperceket… Na az egy rohadt rossz érzés volt! Külön dobozokban kellett volna elhelyeznem őket, de azt nem tudtam megtenni! Egy dobozban maradtak…
A vár szolgálatába másodjára akkor álltam, amikor azt a miskolci önkormányzat vette magához és én a Herman Ottó Múzeum régészeként úgy döntöttem, hogy bár ismét nem kért fel senki sem erre, de most újra itt van dolgom… Így lettem tárca nélküli régésze a várnak és ezt tulajdonképpen hagyták, mert szerintem igazából senkiben sem tudatosult, hogy én formálisan semmiféle hivatalt nem viselek… Egy idő után már meghívókat is kaptam!
A várrekonstrukció első ütemében iszonyú sokat dolgoztam, ami nem panasz! Lehetne akár dicsekvés is, hiszen mindez többek között azt is jelentette, hogy nevet adtam a termeknek, kiválogattam ezervalahányszáz képtáblát, a szőnyegeket és a bútorokat, illetve megírtam a teljes tárletvezetési szöveget, ideértve a kütyükön megjelenőket is.
Mindez öt év munkája az életemből! Az előkészítő munkák alatt volt, hogy a föld fölött röpködtem a dolgozószobámban, aztán meg néha a visszazuhantam és feltettem magamnak a kérdést, hogy merhetem-e vállalni ezt a nagy felelősséget, de aztán az egész vitt magával és a kivitelezés megkezdésével mindennapi csodaként élhettem át „az otthonom” újraépülését.
Ma ismét emberi sorsok elevenednek fel itt és kerülnek újra és újra elmesélésre. És akárhányszor újrahallgatod, mindig érdekes és tud újat mondani. Ráadásul az is nagyon izgalmas, hogy vajon ki, milyen tanulságot visz el ezekből magának! Mert egy történetnek többféle tanulsága is van és nincs két egyforma ember! Van úgy, hogy sem a jó, sem a rossz nem ugyanazt jelenti kettő számára…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.