Lukoviczki Réka, RobotGirl

Egy fesztiválról tartottunk hazafelé, amikor az autónk lesodródott az autópályáról, s az elszenvedett sérülés következtében, amputálni kellett a bal lábamat.

Bár nem éreztem magam biztonságban és sanszos volt, hogy nem élem túl, mégis egy kellemes érzés öntött el, amelyben bizonyosságot nyertem arról, hogy a halál nem a vég, s csak mi hisszük azt, hogy ha valaki eltávozik, az lehúzza a rolót. Kitágult a világ és tudtam, mindegy, hogy itt és most élek, vagy halok, mert így is, úgy is van élet.

Egy hatórás életmentő műtéten estem át, melynek az első két órájában szerették volna összerakni a lábamat, ez végül nem sikerült. Amikor felébredtem és megláttam, az első gondolatom az volt, hogy ez elveszett, s végül azért kezdtem el sírni és dühös lenni, mert nagyon kevés maradt belőle. De ez a düh hamar elillant és helyén a hála jelent meg, hiszen életben voltam. Újjászülettem azon a vasárnapon és egy teljesen más dimenzióban kezdtem el ezek után élni.

Még a kórházban megfogadtam, ezentúl nem lesz elfuserált nap, hét, hónap, év, amikor nem élek jó életet, amikor ostorozom magam, szégyent érzek, vagy amikor másoknak akarok őrült módon megfelelni. Tudtam, hogy most mindent tiszta lappal kezdhetek, s ez nagyon motivált.

Az első időszak a fantomfájdalmak időszaka volt. Nem értettem, hogy tud valami, ami nincs, annyira fájni! Volt, hogy ülni sem tudtam, olyan mértékben fájt a lábam helye, én pedig folyamatosan mankóztam fel-alá. Mindez néha annyira a padlóra vert, hogy nem tudtam mást tenni, a szeretteimen vertem le a port. Ezt utólag nagyon sajnálom, de akkor a legjobb tudásom szerint erre voltam csak képes…

Aztán bekerültem a rehabilitációs intézetbe, ahol életem legnagyobb kiképzése kezdődött el. Úgy éreztem magam, mint egy spártai az ókorban, aki mindennap harcol, edzéseken vesz részt, meghatározott szigorban és rendszerben él. Azonban annak köszönhetően, hogy korábban sportoltam, a testem jól reagált a feladatokra, s ez hozott magával egy a magabiztosságot is.

Egy ideig még ragaszkodtam a mérnöki tanulmányaimhoz. Anno a tanáraim azt mondták, hogy ilyen jó aggyal és képességekkel, kár lenne, ha nem valami komoly presztízst adó pályát választanék… A művészeti pálya valahogy mindig le volt szólva és én elhittem, elég annyi motiváció, hogy a mérnöki hivatás jó fizetéssel és presztízzsel jár. Életem egyik legnagyobb tévútja volt, hogy így gondolkodtam egy karrierről! Aztán elkezdtem teljesen más szemmel meglátni a helyzetemet: bemegyek az egyetemre, bemagolom a leadott anyagot, felkészülök a ZH-ra, levizsgázom, majd mindent elfelejtek. S mindez mókuskerékszerűen ismétli önmagát. Rájöttem, hogy ez így teljesen értelmetlen, s végül azt mondtam, csak azért nem fogom elvégezni az egyetemet, hogy a diplomámat a polcra tegyem és a nagymamám nézegethesse. Elhatároztam, hogy megtalálom a saját hangom és a saját motivációmat az életben. Olyan hivatást fogok találni magamnak, amit szívből csinálok.

A sport sokat segített kidobálni magamból a negatív energiákat.

Viszont még mindig hallom a gyógytornászom hangját, amikor a futásról kérdezgetem és azt mondja, „Réka, te már fogadd el, hogy kevesebb vagy, mint mások, te már ne akarj futni!”. Nagyon dühös lettem, magamra csaptam a kórterem ajtaját és a YouTube-on rákerestem a 2012-es paralimpia műlábbal futó sportolóira. Akkor megláttam Heinrich Popow-ot – aki mind a mai napig a példaképem –, mint egy gepárd futni, kinéztem a kórterem ablakán és megszületett egy gondolat a fejemben, hogy én nem fogok elhinni mindent mindenkinek és nekem senki nem mondhatja meg, hogy mik a korlátaim, mert azokat majd én magam szándékozom felfedezni. A gyógytornász hangja azonban egészen Lipcséig is elkísért, ahová tavaly májusban egy szakkiállításra érkeztünk. Gyógyászati segédeszközük légiója sorakozott ott fel, én pedig termékmodell voltam, aki bemutatott néhány fejlesztést. Egyik nap épp a hotel bárjában söröztünk a világ minden tájáról érkező műszerészekkel és orvosokkal, amikor egyszer csak leült mellém egy olyan lábkészítő mester, aki a paralimpiai futók lábát szereli. Én áradozva mondtam el neki, hogy mennyire fantasztikus dolog, amivel foglalkozik, mire jött a kérdése, hogy nem szeretnék-e kipróbálni egy ilyen műlábat… Aznap este alig aludtam valamit, nem győztem kivárni a másnap délutánt. Egy gyönyörű kék szalagszőnyegen életem legcsodálatosabb 30 percét tölthettem el. Olyanná váltam én is, mint egy sebesen száguldó gepárd, eggyé váltam a lábammal, suhantam vele, úgy éreztem megállíthatatlan vagyok, a világ pedig újra az enyém.

És akkor tudtam, hogy nekem soha többet nem mondhatja meg senki sem, hogy mit csinálhatok és mit nem, mert mindenre képes vagyok, csak hinnem kell benne, s ha elhiszem, akkor meg fog valósulni. Azóta sem hagyom, hogy mások felcímkézzenek – „Réka, te fogyatékos vagy!”, „Réka, te csak mérnök lehetsz!”… Ha ezekkel azonosulnék, egy idő után, azzá is válnék. Én úgy döntöttem, magam kutatom fel a címkéimet, s nem engedem, hogy a külvilág ebben bármiféleképpen is befolyásoljon.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.