Maczák Emese

A gyerekkorom elég meredek volt. A szüleim korán elváltak, nincs emlékem arról, hogy mi egy család vagyunk. Az anyukámmal maradtam, született egy testvérem is. Így éltünk hárman, poroszos rendszerben, az olyan szokásos klisék mentén, mint „a gyereknek nyolckor ágyban a helye”, „amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek”, „amíg az én kenyeremet eszed…”. Rend amúgy nem volt, legfeljebb csak a látszata. Anyám boldogtalan volt. Tizenkettő voltam, amikor rákot diagnosztizáltak nála, másfél éven keresztül ápoltam, és hallgattam a családom hazugságait, hogy majd meggyógyul, s közben nagyon jól tudtam, hogy ez nem igaz. Nem volt jó a hangulat akkoriban nálunk. Egyszer el is szöktem, benne voltam a Csellengőkben, rendőrök találtak meg.

Mikor meghalt, apukám vett magához, akinek az új családjában egy hároméves kistestvér is várt. Nem igazán tudott mit kezdeni egy félig kész gyerekkel, kevés olyan dolog volt, amit ne engedett volna meg. Így történhetett meg az, hogy míg egyik héten még a Barbie-m haját fésülgettem, addig a következőn már négykézláb másztam egy deci vodkáért a pulthoz, mondván, én már nagy gimnazista vagyok, kisökörből Jupiter lettem. Legalábbis azt hittem. Fejest ugrottam a totál hülyeségbe, minek következtében tíz olyan év jött, amire ma azt mondom, micsoda mázli, hogy túléltem.

A gimi után újságíró szerettem volna lenni. Olyasvalaki, aki igazán mer kérdezni, telibe’ mondja az őszintét, nem mismásol. Akkoriban folyamatosan be voltam támasztva mindenki ellen, senkinek nem fogadtam meg a tanácsát, mentem a világgal szemben, de fogalmam sem volt arról, hogy milyen ügyért. A Budapest Média Intézetben tanultam az újságírást, állandóan nyüzsögtem, munkahelyeket kerestem, dolgoztam a Fix TV reggeli, majd társkereső műsorában, illetve ezzel párhuzamosan egy művészmoziban is. Ott találkoztam egy színésszel, aki beajánlott a Magyar Televízióba castingra, ahová végül fel is vettek. A Feszti Körkép és a Hétmérföld műsorok vezetője lettem.

Mire lecsengtek ezek a munkák, én már férjnél voltam, és tíz év bulizást tudhattam magam mögött. Ezt követően két év telt el úgy, hogy én Mallorcán, ő pedig Angliában dolgozott, majd Costa Ricára utaztunk pihenni, ahol váratlanul teherbe estem. Valahol tudtuk, hogy ez egyszer majd így lesz, de nem volt eltervezve. A tankönyvi terhesség és szülés után tökéletes, kökényszemű, málnaszájú gyerek érkezett hozzánk, aki evett, aludt és gügyögött. El is döntöttük, hogy gyorsan „letudjuk a kisbabás kört”, és vállalunk még egyet, de a második terhesség már nem volt vattacukorfelhő, és a baba sem hozta kizárólag az angyali „eszem-alszom-cukiskodok” szentháromságot.

Nálam bekapcsoltak olyan anyai minták, amikkel nem szerettem volna együtt élni, így történt, hogy a tökéletes életemben az idegösszeomlás szélére sodródtam. Rettegtem, hogy úgy végzem, mint anyám. Korábban is előfordult, hogy pánikroham tört rám, amikor a férjem elment otthonról. Olyankor, ha hazaért, zokogva talált rám, mert én már abban a hitben voltam, hogy őt baleset érte, meghalt, itt hagyott. Ezek a gyerekek érkezésével rendszeressé váltak, de már nemcsak őt, hanem a kicsiket is féltettem.

Harminchárom éves voltam. Pszichológushoz fordultam, mert tudni szerettem volna, honnan jön ez a zsigeri félelem a szeretteim elvesztésétől, s ahol aztán egy hipnózisban olyan élményben lett részem, ami gyökeresen megváltoztatta az élethez való hozzáállásomat.

1492-ben, Franciaországban találtam magam, magas, vékony nő voltam, akit Yvette-nek hívtak. Emlékszem a sárga kötényemre, amiben egy francia piactéren állok. A templom előtt zúgolódik a tömeg, a katonák leszúrtak valakit. Elkezdek átvágni az embereken, s akkor meglátom, hogy az én plátói szerelmem fekszik a macskakövön, a mellkasa lándzsával átdöfve. (A férjemre ismertem benne.) Letérdelek mellé, fogom a kezét, s amikor elviszik, elhatározom, hogy megállítom az időt, innentől kezdve nem reagálok semmire. A jóval idősebb férjem aztán azt mondja, szégyent hoztam rá, nem ezért adott annyi pénzt az apámnak, majd elküld egy ispotályba, hiszen úgyis tudja, hogy boszorkány vagyok. De az akkor engem már nem érdekel… Katatón lettem. Utolsó emlékeim a halálom előtti pillanatok. Tisztában vagyok vele, hogy éhen halok, önszántamból, de várom, hogy végre találkozzak a szerelmemmel. Aztán egyszer csak bekúszik egy kérdés: „Mit ismertél fel ebből az életből?”. Ekkor a gerincemen felfut egy érzés, és zokogásban török ki, mert elhagytam a gyerekemet. Volt egy nyolc éves fiam, akit cserbenhagytam, s nekem nem ez lett volna a feladatom, elpazaroltam egy életet…

Aznap mikor hazaértem, a férjem, a két gyerekünkkel mosolyogva várt rám a teraszunkon. Onnantól kezdve én három napon át csak bőgtem. Egy olyan kegyelmi állapotot éltem meg, amiben rájöhettem, hogy nincs idő, nincs halál, és minden kapcsolat, minden viszony, ami valaha élt, ugyanúgy él most is, s én vagyok az, aki ezeket formálja, az én kezemben van az életem megteremtésének a kulcsa. Világomat megváltó felismerés volt ez. Most pedig nem más a feladatom, mint megélni az anyaságot, működtetni egy családot, felnevelni a gyerekeimet, persze vidáman.

Egy olyan húszéveskori lendületet kaptam vissza, amikor az utcára kilépve azt kérdezem, „Na, ma mit adhat nekem ez a város? Milyen csodát tartogat számunkra a mai nap?”. Mert mindez rajtam múlik. S a legnagyobb nonszenszek történnek, teljes dugóban zöldhullámon suhanok át az autóval, parkolóhelyet kapok ott, ahol az teljesen reménytelen, a kalauz barátságosan szól hozzám, és egyéb apró csodák tömkelegét fedezem fel az életemben. Azt az energiát kapom vissza, amit én is adok.

S nem mondom azt, hogy nincsenek rosszabb napjaim, akkor viszont elfogadom, hogy oké, ebben vagyok, átengedem magamon, nem hagyom eluralkodni, megnézem, hogy mi is ez, és másnapra a helyükre teszem az érzéseimet. A legfontosabbat ugyanis megtanultam: nem a véletlen sodor, hanem én irányítok, és bármikor ki tudok lépni, hogy kívülről szemléljem a dolgokat.

Otthon szándékosan nincs függöny az ablakokon. Minden sötétedés után, a tükröződő üvegben egy dögös, fiatal nőt látok, aki egy gyönyörűszép házban él, gyönyörűszép gyerekei vannak, és akit a férje megcsókol, mikor hazaér. Kell ennél több?