Magyar Bálint

„Tőlem már számtalanszor megkérdezték, hogy miért nem megyek el egy X-Faktorba, de erre azt mondom, hogy azért nem, mert nekem Zeneakadémián szerzett diplomám van és előbb megyek el Bázakerettyére krumplit kapálni, mintsem, hogy rámsüssék, azért lettem ideig-óráig valaki, mert egy tehetségkutatóban énekeltem.
Én az a fajta ember vagyok, aki teszi a dolgát, s ha ettől kellek, mert úgy látják, jól csinálom, akkor kellek, de nem fogok sem kilincselni, sem tehetségkutatózni, sem senkinek ajánlgatni magam.
Ráadásul ezeknek az embereknek a nagy része mentálisan össze is roppan, mert olyasmihez jutnak, amiért nem dolgoztak meg. Ezzel szemben, ha valaki végigjárja a lépcsőket, akkor sokkal kevésbé sebezhető lelkileg.
Sorozatszínészként megélt tapasztalatomból tudom, ott lehet elcsúszni a „celebséggel”, hogy elhisszük, ami jön felénk a külvilágtól, azt mi hoztuk létre. Holott általában közünk sincs hozzá. Egy gépezet láncszemei vagyunk, de úgy kezdünk el viselkedni, mintha mi magunk lennénk a gépezet. Én is elcsúsztam volna, ha nincs ott a Zeneakadémia, a nővérem és az unokaöcsém, akik rámszóltak, hogy fogjam vissza magam és inkább azzal a hanggal foglalkozzam, ami a torkomban van, mert azzal sokkal többre vihetem…
Egyébként borzasztó későn érő típus vagyok.
Jó lett volna, ha hamarabb ismerem fel azt, hogy ha tehetséges vagyok valamiben, azért nekem minden nap tennem is kell. A tehetséget ugyanis ápolni kell, mert anélkül, „csak” a tehetséggel, nem jutsz el sehová. Sokáig abból éltem, ami volt és csak később láttam meg, hogy mások visszajárnak a tanáraikhoz és még őstehetségek sem szállnak el, hanem képzik a hangjukat és figyelnek mások véleményére is.
Aztán rájöttem, hogy a folyamatos tanulás és gyakorlás önbizalmat ad, ráadásul ezek eredményeként a dolgok is elkezdenek működni.
Idén vagyok negyven éves.
Tizennégy évesen vesztettem el az édesanyámat, aminek köszönhetően a gyeplőt a lovak közé csaptam, ha csak tehettem, faltól-falig mentem, s csak akkor fordultam másik irányba, ha nagyon beütöttem a fejem. Sohasem bírtam rendszerben élni az életemet, de most úgy gondolom, hogy eljött ennek is az ideje. Szerencsére a zenekar, amiben énekelek és a sport rendszert ad.
De ehhez szembenézésre volt szükségem.
Nemrég egy barátommal megnéztük a Szépség és a Szörnyeteget, amiben az egyik szereplőnek én voltam a magyar hangja. Arról beszélgettünk, hogy a mesékben miért olyan egyértelmű minden. Én azt mondtam, hogy azért, mert ott a jó tudja magáról, hogy jó, a gonosz pedig azt, hogy ő gonosz. A mesében nincs olyan, hogy valaki egy életen át játssza magáról azt, hogy ő a királykisasszony, de közben egy putriban lakik a falu szélén. Senki sem hazudik magának! És a mai világban azért nem működik egy csomó emberi kapcsolat, mert saját magunkkal sem vagyunk őszinték, nem ülünk le, hogy először önmagunktól kérdezzük meg azt, hogy „na mi van?”…
Van olyan, hogy kell kompromisszumokat kötnünk, de én arra törekszem és azt tanulom, hogy azok jóleső kompromisszumok legyenek és soha ne kelljen úgy megfelelnem másnak, hogy én attól rosszabbnak, vagy kevesebbnek érezzem magam.”

 

Fotó: ÁgiSzabó Photography

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.