Magyar Bálint

Tizennégy éves voltam, amikor anyukám meghalt. Apu – az én érzéseim szerint – túl korán alapított új családot, így aztán úgy döntöttem, hogy nem vagyok rá kíváncsi, faltól-falig közlekedve kezdtem el élni az életem – a saját törvényeim szerint, úgy-ahogy, valahogy. Ego az volt, önbizalom viszont nem sok. Azóta több mint két évtized is eltelt, s csak nemrég érzem azt, hogy végre felnövök.

Ha lehet így fogalmazni – mindenkinek jön egy angyal az életében.Két évig volt egy lány, akivel minden működött, csak a szerelem nem. Mégis mérhetetlen türelmet tanúsított irántam– azt gondolom, azért, mert szeretett volna hozzám tartozni, de mégis azt mondta, ő sem érez olyan mélyen. Nemrég a születésnapjára írtam neki harminchárom levelezőlapot arról, hogy miket szeretek benne. Az egyiken az állt, „szeretem benned, hogy a kedvemért két éven keresztül letagadtad, hogy szerelmes vagy belém”.

Egy időre elengedtem, de később három és fél hetet újra együtt voltunk. Az akkor egy csoda volt számomra. Életemben először éreztem azt, hogy nem azért akarom, hogy valaki mellettem legyen, mert bármit is bizonyítanom kell, hanem mert csak vele érzek valamit, amit nem is értem, hogy addig miért nem. Végre férfi voltam, s nem egy olyan gyerek, akinek csak az kell, amit nem érhet el, mert ha azt a tálcán kínálják fel, akkor nincs kedve hozzá.

Aztán elutazott, én pedig negyvenegy évesen, életemben először döntöttem tudatosan az érzelmeim felől és mondom azt, hogy vele szeretném megpróbálni együtt az életet. Tizenötezer kilométer választ el tőle, s én, aki eddig folyamatosan meg akarta úszni a szenvedést, most a nehezebb utat választom. Nem az apám útját, s az eddigi saját utamat, a menekülést valaki máshoz, hanem a férfivá válás útját. Ebből talán nem fogok rosszul kijönni.

A távolság miatt tehetetlenséget érzek, s mindarra a türelemre, amit nem gyakoroltam az elmúlt huszonhét évben, most nagy szükségem lenne. Jelen pillanatban a kedvenc utálatos mondatom határoz meg: „ha szereted, elengeded”. Mert hiába villogok valakinek a visszapillantó tükrében, ha az általam okozott dolgok miatt, ő épp egy másik sávban halad, s nem lát engem.

Várnom kell, s hagynom őt, hogy rájöjjön, ez tényleg az-e, ami szerintem.

De történjen bármi is, tudom, hogy végre az úton vagyok. Már nincs az, hogy majd mindjárt rálépek, csak előtte iszom egy kávét, rajta vagyok, ez Az Út. S talán ez az időszak most arról szól, hogy miként tudok önmagam biztos pontjává válni.

Fotó: AgiSzaboPhotography