Maha Magunam

Már gyerekkoromtól kezdve izgattak az élet legnagyobb kérdései. Vallásos családban, szeretetteljes légkörben nőttem fel, de amikor elkerültem gimnáziumba, és egy padtársam Hamvasról, és Steiner tanításairól kezdett el mesélni, azt éreztem, hogy mindezt már ismerem, sőt, ezek az újszerű filozófiák végre kiszélesítik, elmélyítik a korábban, hittanon tanultakat. Egy hívás húzott, valami folyamatosan rezonált bennem, és tudtam, a helyemen vagyok, ha ezekkel a dolgokkal foglalkozom. Ma már azt mondanám, hogy egy mágikus szerelem volt a végső  igazság felé.

Tizenöt éves voltam, amikor elkezdtem keleti harcművészeteket és meditációt tanulni, később pedig elvonulásokat tartottam, aminek szigorú napirendje volt, s amit a saját szavaimmal hülyeségektől mentes övezetként határoztam meg. Ezeken a napokon csak azt tartottam meg, amiről úgy éreztem, hogy közelebb visz a forráshoz, önmagam valódi természetéhez.

Mindig is azt vallottam, hogy én az igazságot keresem, jelentsen ez bármit is. Ez a fajta keresés aztán hatott a hivatásválasztásra is, ami az igazságszolgáltatás lett. Aztán persze már az első évben le lettem forrázva, s ezt szépen belénk is verték az egyetem végére, itt nem igazság-, hanem jogszolgáltatásról tanulunk. Bízva abban, hogy azért mégiscsak lehet úgy használni a jogot, hogy bizonyos helyzetekben igazságot szolgáltassunk, diploma után az állami szektorban kezdtem el dolgozni.

Számos, elvonulásokon szerzett felismerés volt már mögöttem, amikor eljutottam Indiába és Nepálba, ahol valamennyi korábbi belső  tapasztalásom felerősödött. Utazásom után úgy döntöttem, az életemet a szabadságnak szeretném szentelni, így felmondtam a munkahelyemen. Arra jutottam, ha lesz lehetőségem a tapasztalataimat másoknak átadni, akkor újra és újra meg tudom majd élni a hétköznapokban is a nyugalmat és örömteliséget. Ekkor huszonöt voltam, nem volt vesztenivalóm. Volt egy örökségem, egy kis lakás, amiről azt gondoltam, ha eladom, akár tíz évig is tudok elvonulásban élni. Akkor nem kell feltétlenül pénzt keresnem, mert a kiadásaim is minimálisak lesznek.

Nem sokkal ezután találkoztam a feleségemmel, Virággal, és ez a találkozás mindent megváltoztatott. Addig a párkapcsolatokat nehézségként éltem meg, mert rendre azt érezték a barátnőiim, hogy ők csak a második helyen állhatnak az életemben. Virág nem tette rám ezt a terhet, vele minden könnyebb lett, sőt, azt tapasztaltam, hogy robbanásszerűen vagyok képes megélni a dolgokat. Mintha azelőtt az igazság felé egy rollerrel közlekedtem volna, most pedig felültem egy szuperszonikus repülőgépre, s csak kapaszkodnom kell, hajtani már nem.

Harminc évesen elvonultunk három évre. Az elvonulásunk elején napi tizennégy-tizennyolc órát gyakoroltunk, majd később csak időztünk a szívünkben felismert nem-kettős igazságban, mely maga a felébredés.

Budapestre visszatérve együtt alapítottuk meg a Városi Jógit, melynek leglényegibb tanítása az, hogy a valódi szabadság már most ott van mindenkiben. A világ számos spirituális hagyománya egyetért abban, hogy van bennünk valami, amit érdemes felkutatni, mert ez a minőség eredendően tiszta és tökéletes. Nincs vele dolgunk, csak egyszerűen fel kell ismerni, ez a felismerés pedig kizárólag az „itt és most”-ban lehetséges. S nincs szükség arra sem, hogy ezért távoli országokba utazzunk, mert ez a rádöbbenés akár a városban, a hétköznapokban is megtörténhet. Bármely helyzet kapuvá válhat, a város pedig a meditációs szobáddá. A „hogyan”-ra a különböző szellemi tanítások, gyakorlatok adják meg a választ.

A szabadságot kereső férfiak támogatására dolgoztam ki a „Dradag, a félelem nélküli férfi ösvénye” foglalkozásokat, melyek célja, hogy a résztvevők megélhessék önmagukat férfiként, olyannak, amilyenek ők valójában. Azt tapasztalom, hogy amikor a férfi elkezd önmagával dolgozni, a legelső, amivel szembesül, az álarcai, s az a mögött megbújó gyengeségei. S bár tisztán látja, bizonyos szerepekre miért van szüksége, mégis mélységes rettenet tör rá, hogy ezekkel szembe kell néznie, és le kell velük számolnia.

Szeretném megmutatni, hogy a félelemnélküliség képessége nem egy létrehozandó valami, hanem azzal eredendően rendelkezünk, csak újra meg kell találnunk. Belső felismeréseink által bizonyosság születik bennünk, csökkennek félelmeink, s egyre több helyzettel leszünk képesek szembenézni. Hiszen mi táplálja a félelmeinket? Az, hogy azt képzeljük, bizonyos nehézségeket nem lennénk képesek kezelni. Hiszem, hogy ez a lényünkből fakadó félelemnélküliség képes minden elakadást rendezni.

Mindezen túl a Dradag azt is meg szeretné mutatni, hogy a férfi ereje nem csupán a fizikai erőben nyilvánulhat meg, annál sokkal több dimenziója lehet, például a kreativitás, a rugalmasság, az alkalmazkodóképesség, vagy a kitartás; és különböző  helyzetekben más-más erőre van szükségünk.

A Dradag tanítások mélyebb célja, hogy segítsen megtalálni és realizálni nem-született igaz természetünket. A félelemnélküliség és a kételynélküliség a férfi két fontos szellemi fegyvere. A kételynélküliség maga a teljes bizonyosság. Maga a bizonyosság pedig önmagunk megismeréséből fakad – annak a felismeréséből, hogy van bennünk valami, ami teljes és tökéletes. Ennek a tiszta lényegiségünknek pedig nagyon fontos tulajdonsága a félelemnélküliség. Önmagunk valódi természete soha nem változik, tehát elpusztíthatatlan. Nem elveszíthető, nem növelhető, de nem is csökkenthető.

Ha újra és újra megbizonyosodunk arról, hogy van bennünk valami, amire támaszkodhatunk, akkor egyre jobban ki tud bennünk bontakozni a félelemnélküliség. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek félelmeink vagy nem gyengülhetünk el egy nehéz helyzetben. Azt jelenti, hogy nem a félelem vezet.

Ami a párkapcsolatokat illeti, azt tapasztalom, hogy bár a dalok, a slágerek, a filmek azt próbálják sugallni, hogy a szerelem által megváltást kapunk, megtisztulunk és egységbe forrunk, ez a valóságban nem így van. A teljességet mindenkinek saját magában kellene először felfedeznie, s csak akkor fog valami jobb születni a kapcsolatból, ha azt két „egész” ember alkotja.

Amíg úgy élünk, hogy a párunk bármilyen okból is, de kiegészít, teljessé tesz bennünket, akkor a nyugalmunk, az örömünk feltételekhez van kötve. S még ha minden jól is megy, számít, hogy ne haljon meg, életünk végéig velünk legyen. Ez még a jobbik eset, ugyanis gyakrabban történik az, hogy egymást manipuláljuk, azt várjuk, hogy a saját boldogságunkat a másik támogassa, szolgálja ki; ez már egy kőkemény játszma. Én a párkapcsolatok jövőjét abban látom, hogy a felek tanuljanak meg adni.

A párkapcsolat nem arra szolgál, hogy a lelki, vagy a hétköznapi problémáinkat megoldja, hanem, hogy két ember egymásnak örüljön és boldogságot adjon, ami által aztán számtalan egyéb dolog ki tud bontakozni.

Amennyiben mind a nő, mind a férfi nagyon rossz passzban van, akkor folyton egymástól várják a megoldást, egymásra mutogatnak, amiből aztán nincs kiút. A párkapcsolat ezen legfeljebb csak akkor tud segíteni, ha mint önmagunkhoz vezető  kapuként tekintünk rá, vagyis ha az általa felhozott helyzetek önmagunk megismeréséhez vezetnek el.

Azt látom, hogy ma a nők vannak lendületben. Tudatosabbak, erősebbek, sikeresebbek, mint a férfiak. De nem vagyok pesszimista, mert ha igazán távolról nézzük a helyzetet, akkor ez egy jin-jang játék; túl sokáig volt a férfiaknál a gyeplő, nem baj, ha most a nők erősödnek. Ilyen az élet hullámzása, és el fog jönni az a pillanat, amikor a jin és a jang majd újra összeölelkezik. Ez még hosszú idő, valószínű, mi már nem érjük meg. Ehhez ugyanis a férfiaknak el kellene indulniuk, önmaguk felé fordulniuk, visszaemlékezniük, és megtapasztalniuk a saját valódi természetüket, férfi mivoltukat.

 

Fotó: AgiSzaboPhotpgraphy