A szenvedélybetegség stigmatizál. A legtöbb ember ezért inkább megtartja a pár lépés távolságot, mert egyszerűen nem tudja, hogyan viszonyuljon az addikciókkal küzdő emberekhez. Sőt, sokan azzal intézik el, hogy ez csak az akaratgyenge, jellemtelen emberek problémája. Pedig évtizedek óta tudjuk, hogy ez is egy betegség – ugyanúgy, mint a mellrák vagy az asztma. Mindemellett teljesen érthető, hogy akik kapcsolatban vannak egy szenvedélybeteggel, avagy bármilyen más módon érintettek e témában, hevesen és szigorúan mondanak ítéletet.

Ezért is jutottam arra a döntésre az elmúlt évek során, hogy az életemről csak visszafogottan és kizárólag olyan helyzetekben beszélek, amikor annak bármilyen szempontból értelmét látom; elsősorban akkor, ha ezzel valakinek segíthetek a saját megoldásához, felépüléséhez közelebb jutni.A kitárulkozásomnak ugyanis mindig megvan az a veszélye, hogy végül valaki csak az agresszióját éli ki a hallottakon.

Mindemellett azt sem tartom célravezetőnek, amikor csak az okokat fejtegetjük és a megoldással nem foglalkozunk. Persze, a tényeket ki kell mondani, a terheket le kell tenni – de nem feltétlenül kell mindig mindent megérteni ahhoz, hogy változtatni tudjunk rajta. Ha beesünk egy gödörbe, mi a fontosabb: megérteni, miért kerültünk oda vagy rájönni, miként juthatunk ki? Szerintem ez utóbbi, s ha már kijutottunk – minimalizálva egy újabb baleset eshetőségét – érdemes végiggondolni, mire kellett volna figyelnünk, hogy ne végezzük a gödörben…

Én tizenöt éve kezdtem el kimászni a saját vermemből, és mind a mai napig szívesebben beszélek a „hogyanok”-ról; annak ellenére is, hogy ez az időszak bőven nyújtott alkalmat a „miértek” feltárására.

Az első tizenöt év: a „Miértek”

Azt szoktam mondani, hogy „halmozottan hátrányos helyzetű” gyerekként nőttem fel, mert édesanyám és édesapám is tanár volt. Anyám sokadik sikertelen terhessége után én lettem az elsőszülött (később még született két lánytestvérem), ráadásul fiú, mely pozícióval mindenféle privilégiumok és elvárások jártak.

Eleven gyerek voltam, s bár hároméves koromban mondta az orvos anyámnak, hogy hiperaktív vagyok, ezzel akkoriban nem igazán tudtak mit kezdeni. Később az ellenőrzőmet is állandóan teleírták: megrovástól a dicséretig volt benne minden. Izgága, életteli fiúgyerek voltam, aki néha megadjusztálta a húgait, játékból verekedett a társaival és akaratlanul is összetört dolgokat. Ugyanakkor minden érdekelt a világból, állandóan kérdeztem, s amit csak lehetett szétszedtem, hogy megismerhessem.

Apám, a poroszos nevelés híve szigorú szemmel figyelte növekedésem. Egyetemi tanárként főként a munkájának élt, és roppant nehezen viselte, ha ebben bárki vagy bármi megzavarta. A fizikai fegyelmezés is része volt az eszköztárának – számomra pedig rettenetesen nehéz volt úgy játszani, élni, létezni, hogy ne legyen összeütközés vele. Ráadásul a tanulmányi eredményeim sem voltak soha elég jók neki, és annyi kritikát kaptam otthon, hogy elkönyveltem magam rossz tanulónak. Évekkel később, mikor egy terápiában elővettem az iskolai bizonyítványaimat, nagyon megdöbbentem, hogy én valójában jó tanuló voltam. Van olyan osztálytársam, aki az osztályunk legjobb tanulói között tart számon a mai napig…

7 és 15 éves korom között éjszakánként gyakran bevizeltem. A szüleim nem igazán keresték az okait, s csak 15 éves koromra elégelték meg annyira a helyzetet, hogy elvigyenek pszichológushoz. Végül kaptam valami gyógyszert, amitől az egész elmúlt…

A középső tizenöt év: a „Következmények”

Kamaszként kezdtem keresni az életem értelmét, de mivel nem találtam rá kielégítő választ, olykor egészen depresszív hangulat kerített hatalmába. Középiskolás koromtól kezdve játszottam rendszeresen azzal a gondolattal, miként tudnám gyorsan és lehetőleg fájdalommentesen megölni magam; azt éreztem, annyi mindent csinálok rosszul, annyi kudarc ér, hogy semmi értelme elviselni őket és várni a következőt. Végül sosem voltam elég bátor ahhoz, hogy mindezt direkt módon, komolyan véghez is vigyem – ugyanakkor a 15 és 30 éves korom közötti életem egyfajta kitartó, lassú öngyilkosságról szólt, mert amellett, hogy a szerencsejáték rabja lettem, számtalanszor próbáltam meg halálra inni vagy filmszakadásig kiütni magam.Gyakorlatilag arra treníroztam az agyam, hogy felejtsek – és valójában az elmúlt 15 év önismereti-terápiás munkám eredménye, hogy megtanultam visszaemlékezni mindarra, ami történt…

14-15 éves lehettem, amikor a vasárnap délelőtti miséről meglógtam a templomból és a közeli kocsmában töltöttem az időt: itt ismerkedtem meg a flipperjátékkal, majd később a nyerőgéppel és az alkohollal. A szenvedélyes játék (avagy a játékszenvedélyem) a flipperezéssel kezdődött. A játék izgalmán túl az azonnali nyerés (siker) lehetősége ragadott magával: jobbnak, ügyesebbnek és erősebbnek éreztem magam, amikor nyertem. Így idővel hétköznap, suli után is rendszeresen odamentem…

A középiskolában már rendszeresen ittam és dohányoztam, mert mindkettő remekül oldotta a szorongásaimat és bátorságot adott, hogy akár lányokkal is szóba merjek állni. A játék pedig adta az illúziót, hogy gazdag és nagymenő lehetek… Mindig is élt bennem a vágy, hogy olyan legyek, aki a társaság középpontja és élvezheti mások figyelmét, elismerését. Emlékszem, többször is képes voltam csak azért az iskola előtt taxiba ülni és a következő sarokig elvitetni magam, hogy a többieket lenyűgözzem…

A következő fordulópont-élményem a kaszinó lett: 18 éves voltam és Székesfehérvárra jártam az akkori Kandó Kálmán Műszaki Főiskolára. Mikor a barátaimmal a színházi bérletünk hátulján felfedeztünk egy meghívót a helyi kaszinóba, előadás után odamentünk és a játék végére megnyertük az ingyen kapott 1.000 forint ajándék zsetont. Borzasztóan megtetszett nekem, hogy pár órás játékért cserébe három napi full extrás étkezést nyerhetek a menzára – így aztán újra visszamentünk és újra nyertünk. Azt gondoltuk, érdemes lenne emelni a tétet, hogy ne kelljen ennyiszer jönnünk; ekkor minden pénzünket elbuktuk és a barátom nem jött többet… Én azonban megint visszamentem és újra elvesztettem mindenemet. Azt hiszem, én már az első alkalmaktól függő módjára játszottam, de mivel nem volt miből finanszíroznom a játékot, egy időre kikerült a mindennapjaimból.

Nem sokkal később egy jól jövedelmező munkahelyen dolgoztam, ahol megismertem az első menyasszonyom s vele sikerült konszolidált életet élnem. Az őrületbe akkor csaptam bele, amikor elhagyott. Annyira fájdalmasan érintett a szakítás, hogy csak tombolni tudtam: egy hétig ittam, majd egy hétig dolgoztam, aztán egy hétig nőket hajtottam, végül egy hétig folyamatosan játszottam. Végletesen mentem bele mindenbe, ami szembejött és ami azt az illúziót adta, hogy nem érzek, csak felejtek…

22 éves koromban kezdődött a „sportszerű” kaszinózásom s ezzel együtt az az élet, amiben már napi 24 órában játszom: a nap egyik felében azon gondolkodom, tegnap mit kellett volna másképp csinálni, a másik felében pedig arról álmodozom, milyen lesz megnyerni a főnyereményt. Részletesen elképzeltem, megterveztem, milyen házam lesz (egy olyan lakóparkban, ahol a szüleimnek, a testvéreimnek, a nagymamámnak és a barátaimnak is lesz egy-egy lakása) – sőt, valamelyik autókereskedésnél egy flottát is rendelek, hogy mindenkinek legyen saját kocsija…

Ehelyett azonban mindig csak tartoztam mindenkinek – idővel egyre többeknek, egyre többel… A baráti kapcsolataimban az lett az egyik legfontosabb szempont, kitől és mennyit tudok (még) kölcsönkérni. Én persze minden alkalommal úgy hittem, hogy a pénzt tényleg vissza fogom adni. S éppen emiatt betegség – mondhatni elmebetegség – a függőség; mert hiába veszítek ezerszer, ezeregyedszer is úgy futok neki, hogy „na majd most sikerül!”. Én tényleg minden egyes alkalommal úgy gondoltam, hogy most majd okosan játszom, és fel sem merült bennem, hogy a probléma valójában a játék. A szerencsejátékosok álomvilágában a játék nem a probléma, hanem a megoldás – vagyis nem az a bajom, hogy játszom, hanem a pénzzel vannak gondjaim, amire a játék (na meg a nyeremény lenne) a megoldás. S míg az alkoholizmus a halogatás betegsége, addig a játék a hazugság betegsége, hiszen a játékos úgy tanul meg hazudni magának és másoknak, hogy közben ő is ténylegesen elhiszi, amit mond és gondol. A legszörnyűbb talán éppen ez volt az egészben: magamat is átvertem, a saját hazugságaimat is elhittem. Eszement álomvilágban éltem, ahol legtöbb minden, amiben hittem vagy amire vártam, csupán fikció volt.

A mélypontot 2003 végén értem el: ekkor már ötödik éve éltem újra otthon a szüleimnél és jártam egy egyetemre, amiről megint csak az látszott, hogy sosem fogom elvégezni. Eleinte eltartottak, én pedig havonta egyszer szépen eljátszottam a teljes ösztöndíjamat. Közben lett egy komolyabb párkapcsolatom, de a barátnőm pénzét is elvesztettem játékon. Amikor mindezt beismertem neki, a legnagyobb meglepetésemre nem balhézott, nem veszekedett, csak annyit mondott: „Te beteg vagy, segítségre van szükséged…” Valójában neki köszönhetem, hogy végre kialakult bennem a betegségtudat. Annyira meglepett, hogy nem szidott le és nem kért számon, hogy akkor és ott eldöntöttem: érte érdemes abbahagynom.

Négy hónapra sikerült leállnom. Rendszeresen eljártam az általa felkért pszichiáterhez, aki antidepresszánst írt fel nekem, miközben próbált beszélgetni velem a „problémámról”. Mivel nem tudtam igazán őszinte lenni hozzá, sajnos nem működött a terápia, nem javult az állapotom – csupán annyi változott, hogy a gyógyszerek hatására kevésbé viselt meg a vesztés… Visszaesés lett a vége, s aztán a kapcsolatunk is örökre megszakadt.

Ekkor már gyakorlatilag segédmunkásként dolgoztam az építőiparban, otthon pedig mindent (pontosabban: amit csak lehetett) elrejtettek előlem. Végül ultimátumot kaptam apámtól: 2004. január 1-én el kell költöznöm, mert az ottlétemmel csak tönkreteszem a családot. Kijelentésének hátterében többek között az állt, hogy nem sokkal előtte játszottam el a komplett pénztárcáját készpénzestől, hitelkártyástól… Nem tudtam, mit tegyek, hogyan, miből és hova költözzek el, így csak arra vártam, mikor tesznek ki otthonról. Azt terveztem, legfeljebb meghúzom majd magam a munkáltatóm telephelye melletti felüljáró alatt egy viszonylag szélvédett helyen. Január 15-én váratlanul elvesztettem az állásomat, s nem tudom, miért épp ez az esemény, de annyira megrázott, összetört, hogy elkezdtem magam segítség után nézni. Megkerestem a Nyírő Gyula Kórházat és jelentkeztem a terápiás programjukba.

A mai napig élesen emlékszem: 2004 szökőév volt. Február 28-án még ittam egy pohár vörösbort négy barátommal és elmondtam nekik, hogy másnaptól egy három hónapos terápián veszek részt. Így lett 2004. február 29. az én új, ún. második születésnapom.

Amikor bementem a kórházba, semmiféle életkedv nem volt bennem – sőt, többször megfordult a fejemben, hogy mégiscsak jobb lenne meghalni. Aztán jöttek a találkozások az érkező és búcsúzó sorstársakkal, a teljesen újszerű élmények, a könyvek, amelyeket mintha rólam írtak volna, s amelyek szerzői végre (meg)értettek engem, és én napról-napra váltam egyre nyitottabbá mindarra, amit a terápia nyújtani tudott nekem.

A legfontosabb tizenöt év: a „Hogyanok”

A sorstársak törődése, figyelme és együttérzése hatalmas erőt adott, hiszen eddigre a családtagjaim és a barátaim (érthető módon) mind elfordultak tőlem. A terápián olyan emberek voltak körülöttem, akik figyelnek rám, meghallgatnak és akik értik, miről beszélek. Az ő személyes felépülési példájuk adott reményt, hogy engem sem fog a szerencsejáték elpusztítani, mert igenis létezik megoldás a problémámra. Persze roppant fájdalmas volt szembesülni azzal, hogy „soha többé” nem játszhatok – de volt egy nagy különbség a korábbi tiltásokhoz képest: elmagyarázták, hogy elég, ha „csak” egy napokban gondolkodom, és „csak” annyit döntök el, hogy aznap akarok-e játszani vagy sem. Nekem ezekből a „Csak a mai nap”-okból gyűlt össze 15 évem, ami több, mint 5.000 „mai nap”.

Ezt a megoldást egyébként korábban már hallottam egy szakembertől, de mivel nem tudta számomra érthetően elmagyarázni, mit kapok érte cserébe, úgy éreztem, nem vagyok képes erre a lemondásra. A terápián a sorstársak megmutatták, mi van a mérleg másik serpenyőjén: a józanság. Vagyis hogy képes lehetek megélni és élvezni az életemet úgy, hogy közben tisztán látom a határaimat, a kereteket és a felmerülő veszélyeket is. Ennek fontos feltétele a lelkiség ápolása, az őszinteség, a becsületesség és a másokkal való törődés. Pont azok a tulajdonságaim, személyiségjegyeim, amik korábban a szerencsejáték miatt teljesen háttérbe szorultak.

A reménnyel együtt azonban a félelem is a szívembe költözött: a terápiát követően elkezdtem a visszaeséstől rettegni, ezért igyekeztem példaképeket találni, akiknek a szavai és a felépülési történetei biztonságérzetet adhattak volna. A közösség azonban, amibe kerültem, sajnos még gyerekcipőben járt, alig volt kétéves, így alacsony volt a tagok száma és kevés a hiteles, követhető felépülési életpélda. Hamar felismertem, hogy valami nagyszerű dolog részese lehetek, hiszen hagyományteremtő, úttörő munka előtt állunk. Hatalmas lendülettel és lelkesedéssel vetettem bele magam, mert attól féltem, hogy ha ez a közösség nem tud elég megtartó erőt biztosítani, én magam is visszaesek. Az amerikai irodával a jó, követendő példák miatt vettem fel a kapcsolatot, ahonnan olyan „kezdő csomagot” kaptam (tele szóróanyagokkal, bilétákkal és újságokkal), ami bizonyítékul szolgált nekem arra, hogy ez a közösség létezik és hogy ez a program működik. Az egyik amerikai újságban található olvasói leveleket nézegetve született meg bennem az ötlet, hogy én is írok nekik, hátha találok olyan magyar sorstársat a nagyvilágban, akinek hasonló az élettörténete, de előttem jár a felépülésben és szívesen megosztaná velem a tapasztalatait. 2004 novemberében publikálták a levelem az amerikai lapban, majd pár hét múlva csörgött a telefonom: „Szia, Misi vagyok, játékos”… Mike ’56-os magyar volt, egyidős apámmal. Ő mutatott be aztán (a szintén Amerikában élő) Gizellának, majd később megtalált engem Tibor is Torontóból. E három ember jóvoltából olyan képet kaptam a felépülésről, ami sokkal árnyaltabbnak és megbízhatóbbnak tűnt, mint az itthoni példák nagyrésze.

2005-ben kérték tőlünk, hogy az alapító közösség 50. évfordulójára írjuk meg a magyarországi közösség történetét is az emlékkönyvbe – s én onnantól kezdve csak arra vágytam, hogy ott lehessek az ünnepségen. Az utazásom költségének fedezetét annak a jó állásomnak (és a vele járó látszatjólétnek) köszönhettem, aminek csábítására elfogadtam a bankok által felkínált hitelkereteket, valamint személyi kölcsönöket. Mindezzel persze csak az adósságaim összegét dupláztam meg, hiszen a pénzzel még nem tanultam meg helyesen bánni…

Két hetet töltöttem Amerikában: hatalmas szeretettel fogadtak, mondhatni kézről-kézre adtak, ezerkétszáz sorstárs vett körül és csodálatos élmény volt felfedezni, hogy az emlékkönyvbe még az első olvasói levelem is bekerült. A mai napig táplálkozom ebből az élményből és azt hiszem, 2006 és 2010 között nagyon sok mindent át tudtam adni az amerikai tapasztalatokból a hazai sorstársaimnak.

Végigcsináltam néhány olyan önismereti csoportot és programot, amelyek tanulságait, tapasztalatait máig folyamatosan használom. S bár nem igazán volt élvezetes, de bevállaltam egy pszichoterápiát és egy tucat beszélgetést néhány kemény szakemberrel is. 2010-től közel nyolc éven át egy terápiás intézményben dolgoztam, így a felépülésem ebben az időszakban egyben a hivatásommá is vált: megtaláltam azt a helyet, ahol igazán értelmet nyert a múltam és a jelenem.

Jelenleg újra az eredeti szakmámban, műszaki pályán keresem a kenyerem, de nem szakadtam el a sorstársaimtól és a terápiáktól, folyamatosan tartom a kapcsolatot velük, hogy ez is segítsen a józanságomat ápolni. Nem vagyok gyógyult. Felépülő játékos vagyok, aki a felfüggesztett büntetését tölti, vagyis oda kell figyelnem, hogy kordában tartsam a szenvedélybeteg gondolkodásom. Olyan ez, mintha arra lennék kényszerítve, hogy örökké felfelé lépkedjek egy lefelé haladó mozgólépcsőn, s legfeljebb csak a halálom pillanatában állhatok meg. Ma már élvezem ezt a haladást, a folyamatos változást. Ugyanakkor valahányszor elmegyek a sorstársi közösségbe, mindig azzal a tapasztalással jövök el, hogy a mindennapi siránkozásaim már csak apróságok, az életem pedig gyönyörű ahhoz képest, ahonnan 15 évvel ezelőtt új pályára állt.

Helyrejött a kapcsolatom a családommal, kifizettem az adósságaimat, és közben rengeteget fejlődtem, tanultam. Utolértem magam.

A következő tizenöt (vagy annál több) év: a „remény”

A 45. születésnapom után épp 10 nappal találkoztam azzal a lánnyal, aki tisztelettel és csodálattal tekint a megtett utamra. Ő azon kevesek közé tartozik, akik mindezt értékelni tudják, értéknek tekintik. Május elején persze még magam sem tudtam, hogy épp azzal az emberrel kávézom, akivel ma a jövőmet képzelem el, és az életemet szeretném összefűzni. Ajándékba kaptam őt – minden értelemben. A következő tizenöt éves periódusom vele kezdődött, s hiszem, hogy ez a szakasz hosszabb lesz minden korábbinál. Úgy érzem, végre saját családot, otthont, életet teremthetek. Azt szoktam mondani, ahogy nemrégiben egy cikkben olvastam remekül megfogalmazva: Az én „dicsőségem” az, hogy van egy normális életem. Reményeim szerint révbe értem, és a megszerzett tapasztalatokat a magam, a magunk és a mások javára fordíthatom, tovább kamatoztathatom. Hálás vagyok érte az Istennek és minden sorstársamnak, akiktől vagy akik által sikerült mindig új tapasztalatokat, erőt és reményt gyűjtenem.

Fotó: gálfisaci

Ha bárkit megérintett a fenti történet, illetve, ha az olvasó is érintett – akár közvetve, akár közvetlenül – e betegségben, és szeretné Balázs segítségét kérni, az elérhetőségei a hello@azember.hu e-mail címen kérhetők ki.