Makai Boglárka

Nem tudom, létezik-e olyan kategória, hogy „nehéz sorsú nő”. Az eddigi harmincöt évem azt igazolná, hogy igen, de minden erőmmel azon vagyok, hogy a következő harmincötben erre rácáfoljak.

Az első nyolc évem az általános iskolában a kiközösítés jegyében telt. Szatmárnémeti mellett, egy pici faluban, Egriben születtem. Apukám 1988-ban, anyukám és én húsz hónappal később, 1989-ben szöktünk át a magyar-román határon. Azt hiszem, apukám szabadságvágya volt az, ami ide hozott bennünket, s Magyarország Romániából nézve maga volt a Kánaán.

Ők dolgoztak, engem pedig óvodába küldtek.

Soha nem felejtem el, anyukám nagyon édes volt, vett nekem egy melegítőt a piacon, hogy majd abban megyek, s ott derült ki, hogy az nem is melegítő, hanem pizsama. Más világból jöttünk, más dolgok voltak fontosak, és én nagyon sok mindent nem is értettem, ami miatt sokszor úgy éreztem, szorult helyzetbe kerülök mások előtt.

A magyar emberekre most is és mindig is jellemző volt az, hogy alapvetően nem elfogadók. Valakit mindig jó utálni. Akkoriban az erdélyi magyarokat.

(S érdekes, hogy mára mindez átcsapott az ellenkezőjébe, amiről azt gondolom, hogy szintén túlzás, mert ahogyan az ellenség-, úgy az ideálgyártással sem értek egyet.) Én nap mint nap megkaptam a társaimtól, hogy minek jöttünk, s hogy a szüleim csak elveszik a magyarok szüleitől a munkát. A gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni, de én akkor is azt gondolom, hogy van bennük egy eleve hozott jóság, s ha a felnőttek békén tudnák hagyni őket, mindből csodálatos felnőtt válhatna. De ez csak egy idea, hiszen még ha nem is látnának, vagy hallanának bennünket, akkor is éreznek; érzik az otthoni légkört, esetemben a gyűlöletet, ami sok családban uralkodott akkoriban a hirtelen betoppanó erdélyi magyarokkal szemben.

Úgyhogy nem volt más választásom, minthogy tanuljak. Nagyon hamar, és talán egy kicsit érzéketlenül is, de eldöntöttem, nekem innen ki kell törni. A Debreceni Református Kollégium Gimnáziumát én választottam. Úgy éreztem, ha a határhoz közelebb leszek, talán jobban elfogadnak, s talán itt nem lesz többé kérdés, hogy honnan jövök. Így is lett, itt már nem voltam egyedül, s úgy indultam neki a gimnáziumnak, hogy tanulni fogok és végre lesz belőlem „Valaki”… Ezzel szemben az történt, hogy a szabadság, amit nekem ez a város és az iskola adott, renitenssé és lázadóvá tett. Azt hiszem, itt adtam ki mindazt, amit az általános iskolában kaptam. Megcsináltam a kamaszkorom hülyeségeit, amelyek pont elegek voltak ahhoz, hogy elvigyenek a tanulástól. Nem voltam rossz tanuló, de többre lettem volna képes. Pályaválasztásnál az írás felé hajlottam volna, de anyukám lebeszélt. Azt mondta, az írásból éhen lehet halni, s ha én ki akarok törni, akkor ennél racionálisabbnak kell lennem. Így aztán elmentem Sopronba a közgázra.

Már elsőéves koromban megismerkedtem a férjemmel, akivel kötöttünk egy hallgatólagos szövetséget – alapvetően az ő karrierjére koncentrálunk, és megvalósítjuk a klasszikus családmodellt, ő dolgozik, lesz szép házunk, autónk, három gyerekünk, akikkel én otthon maradok, s majd egyszer egy kutyánk is. Sopronból Budapestre költöztünk, én pedig hamarosan állapotos lettem.

Nagyon jó terhességem volt!

Azt éreztem, hogy azt a sok-sok szeretetet, ami bennem van, végre odaadhatom valakinek, akinek egészen biztosan kutyakötelessége lesz engem is viszontszeretni, így aztán fel lesz oldva az összes múltbéli fájdalom és bántás, amiket gyerekként el kellett viselnem.

Csak aztán bementem a kórházba szülni, és nem számoltam azzal, hogy a császármetszés előtt adandó savlekötő folyadék helyett lúg lesz a poharamban. Két kortyot ittam belőle. Felmarta az ajkam, a nyelvem, végigégette a nyelőcsövem, majd a gyomrom kétharmadát. Ott aztán lezárt, és csodával határos módon a pocakomban lévő lányomnak semmi bántódása nem esett. Vért hánytam, az orvosok nem értették, hogy mi történik, betoltak a műtőbe és „kivették” Petrát.

Arra még emlékszem, hogy mondják, egészséges kislány, de amikor megmutatták, már nem láttam őt. Elvittek a szülészetre, mintha mi sem történt volna, a férjemet hazaküldték, féloldalamra fektettek, s közben hallottam, hogy a nővérek a kórházi folyosón arról beszélnek, hogy vigyenek engem innen, mert nem vállalnak felelősséget az életben maradásom tekintetében. Magatehetetlen voltam, nem tudtam reagálni. Hajnali fél ötkor jött oda az ügyeletes orvos, aki azt mondta, ő belenyomta a nyelvét a pohárba, amit kaptam, és abban nem savlekötő volt, és k**va nagy baj van… Másnap rohammentővel vittek át a toxikológiára.

Ezzel kezdődött a történet, aminek eredményeként másfél évig nem ettem, inni is csak apró kortyokban, gyógyteákat, ami vagy lement, vagy nem. A nyelőcsövem ceruzabél vastagságúra zsugorodott, s négy hónapon keresztül szondával a vékonybelemben éltem. Öt hétig feküdtem a toxikológián bezárva, Zacher Gábor kezelt. Neki köszönhetem az életem és az anyaságom is

kötöttem vele egy üzletet, ő levezetheti a spagettit az orromban, de cserébe áthozatja a lányomat.

Ő agitált, hogy próbáljam meg a szoptatást, ami groteszk volt, a férjem hordta a tejet, de végül tizennégy hónapos koráig szoptattam a lányomat. Ez volt az egyetlen dolog, amiben a szülést követően megélhettem az anyaságom…

Miután kiengedtek, szondával, állvánnyal és infúzióval élve és mozogva kellett ellátni otthon a lányom. Sokan azt mondták, nincs Isten, de ez bennem egy pillanatig fel sem merült, sőt, nem értettem, hogyan is gondolhatják ezt, hiszen ha nem lenne, nem lennék itt. S ezt nem én, hanem az orvosok mondták: amit megittam, abba meg kellett volna halnom.

A miért a mai napig nem derült ki. Nem tudom, hogy baleset történt, avagy szándékos mérgezés, esetleg egy őrült ámokfutása. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy el tudjam engedni az ok és a felelős keresését. Éveken keresztül cipeltem egy haragot magamban, hogy valahol él egy ember, aki teljesen mindegy milyen indíttatásból, de majdnem megölt engem és a gyerekemet is. Sokáig azt mondtam, „tönkretette” az életem, ma viszont már azt, hogy „újraindította”. Segített, ha elképzeltem, hogy mennyire nehéz lehet neki így élni, s hogy én szerencsésebb vagyok, mert sok dolgot megláttam, sőt, talán még jobb ember is lettem.

Egy évnek kellett eltelni, mire azt tudtam mondani, hogy megadom magam annak, ami történt, s megpróbálom megtudni, hogy mi lehet ennek az egésznek az értelme, mi az én életemnek az értelme.

Másfél évet kellett várni, hogy kiderüljön, mekkora károkat okozott a lúg a szervezetemben, s csak ezt követően került sor egy nyolcórás helyreállító műtétre. Ennek során más szerveimet használták fel, hogy „újraépítsék” a károsodottakat. Új nyelőcsövet kaptam, és újra meg kellett tanulnom enni és nyelni. A műtét sikerült, az orvosok azt mondták, hogy az állapotom nem befolyásolja az élethosszomat, de nagyon tudatosan kell élnem, legyen szó étkezésről, mozgásról, vagy testtartásról.

De nem jött mindez olyan könnyen, aminek a következtében a műtét után egy időre bezártam és depressziós lettem. Aztán felismertem, hogy tévesen hittem azt magamról, hogy mennyire tudatos és jó beteg vagyok, hiszen mindig mindent az orvosokra és a Jóistenre hagytam. És ezzel egyidőben arra is rájöttem, hogy ha csak hagyom magam, akkor nincs bennem semmi, akkor csak átmennek rajtam a dolgok, amiknek ki leszek szolgáltatva. Úgy döntöttem, végre itt az ideje felkutatni, hogy ki is vagyok és mi van bennem.

Elkezdtem keresni a talentumomat.

Az útkeresésem eredményeként azt ismertem fel, hogy manapság az emberek rengeteget foglalkoznak magukkal, azonban mindennek az alapja a pontos ön- és éntudat kellene hogy legyen. Öntudat alatt azt értem, amikor valaki tisztában van azzal, hogy milyen hatással van a környezetére, mit vált ki másokból. Az éntudat pedig az az állapot, amikor azzal vagyunk tisztában, hogy mi van bennünk, milyen emberek vagyunk, és képesek vagyunk tudatosan dönteni arról, hogy mindebből mit mutatunk meg másoknak. Csakis a kettő harmóniája tehet bennünket önazonossá.

Elkezdtem coaching-ot tanulni, s azon belül is az asszertivitás, az önérdekérvényesítés képessége foglalkoztat, ugyanis ez az, ami megtaníthat bennünket arra, hogy az élet nem alakul, hanem mi magunk alakítjuk. S tulajdonképpen az is mindegy, hogy mit hozunk magunkkal, hogy kik voltunk tegnap, a lényeg, hogy ma ki vagyunk, s ma mit tudunk az adott pillanatból kihozni. Ebben segítek coach-ként másokat.

Nem tudom, hogy ez-e A feladatom, jelen pillanatban ebben érzem jól és hasznosnak magam, de a legfőbb célom még mindig „csak” az, hogy lássam felnőni a ma már nyolcéves lányomat. Szeretném megérni a hetvenéves kort, s azt, hogy az elkövetkező harmincöt évben eljöjjön az a pillanat, amikor ki tudom azt mondani, hogy „megérte, jó, hogy így történtek a dolgok”. De még nagyon az elején tartok mindennek, még nem merem ezt mondani. Próbálom úgy élni az életem, hogy az Istennek tetsző – de mondhatnám úgy is, hogy önazonos – legyen. Egy biztos, most azt érzem, jó úton járok. Nem letudom a napokat, hanem igyekszem megélni őket. A kedvenceim a szombat és a hétfő reggelek, mert mindkettő valaminek a kezdete, s azokban én a lehetőséget látom meg. De a héten például kétszer is mondtam, hogy „ma szar napom volt”, s persze alig pár perccel később már mosolyogtam is, hiszen néhány éve még alig vártam, hogy végre nekem is hétköznapi gondjaim legyenek.

Fotó: Danku Sándor