Marcsi

„Interneten keresztül ismerkedtem meg a férjemmel. Akkor négyszáz kilométerre éltünk egymástól és az anyukám azt mondta, hogy ne éljem ilyesmibe magam, mert ezerből, ha egy fiú megy el egy vidéki lányért. Ő viszont azt mondta, hogy halálosan szerelmes belém és eljött értem. Ez olyan meseszerű volt a számomra, hogy kilenc évvel ezelőtt minden kétség és rossz érzés nélkül feljöttem hozzá egy kisgyerekkel. Annyira hittem a jövőben, hogy láttam magunkat öregen, egymás mellett csoszogni.
Ma hatmillió forint adósságom van és egy férj, aki bár a szomszéd utcában lakik, sem emberileg, sem jogilag nem érhető el. Magamnak pedig talán soha nem tudom majd azt megbocsátani, hogy anyukám kezességvállalása miatt a családtagjaim is elestek az örökségüktől.
Most is úgy gondolom, hogy akkoriban nem adatott nekünk jó választási lehetőség, a legrosszabbkor vágtunk bele egy közös életbe, devizahitelből vettünk autót és kezdtünk el építkezni, s mivel neki nem volt bejelentett állása, minden az én nevemre került. Az építőiparban dolgozott, a válsággal megszűntek a munkái. A házat gyakorlatilag ő maga építette és amikor elkeseredett, biztattam, hogy nem állhatunk meg, hiszen megigényeltük a szocpolt, felvettük a lakáshitelt. Állandóan sakkoztam a pénzzel és a számlákkal, ő nem hozott döntéseket, leragadt annál, hogy leült, szidta a rendszert, azokat, akiket látott maga körül, fújta a sok rosszat, én pedig mellette csendben azon gondolkodtam, hogy hogyan legyen neki jobb, mert láttam, hogy nem bírja. Így aztán tény, hogy a döntésekért engem lehet okolni.
Hogy kiért csináltam? Magunkért. Hogy család legyünk. Azt hittem, hogy a veszteség fájdalma, akár össze is tarthat bennünket.
Egyik reggel a konyhakövön összecsúszva sírt, úgy mentem el dolgozni, hogy nem tudtam, mire érek haza. Este még mindig ott volt. Akkor kihúztam a ház elé és azt mondtam, hogy »Látod? Ezt te építetted egyedül! Emberfeletti dolgokra vagy képes! Ha most ez a kör nem ment, majd csinálunk új és jó köröket!«.
Annyi biztatást adtam, de ő csak vette el az energiát és semmit nem adott cserébe. Tudtam, hogy ha bármi történik, rajtam lesz a felelősség, de azt a legrosszabb éveinkben sem tudtam elképzelni róla, hogy anyagilag cserbenhagy.
Együttélésünk utolsó napjáig úgy vittem be neki a kávét reggelente, hogy puszilgattam őt. Minden csalódásom ellenére egy barna szemű férfit láttam, akinek nyáron szeplők vannak az arcán és a sok döbbenet és fájdalom közepette arra vártam, hogy jöjjön egy olyan érzés, amikor el tudok szakadni tőle.

2015 decemberében költöztem el tőle. Anyukám haldoklott. Októberben tudtuk meg, hogy beteg. Emlékszem, én arról beszéltem, hogy anyunak már áttét van az agyában is, ő meg arról, hogy milyen király lesz a munkahelyi hévízi buli. Akkor azt mondtam neki, hogy mire hazajön, nem lesz családja, ez már amúgy sem az… Nem is volt normális az az állapot, amiben éltünk.
Másfél évig éltem akkor a lányommal albérletben, a végrehajtó pedig csak préselt, megőrjített, úgy éreztem, hogy nem tudok hová menekülni.
A férjem néha átjött, mesélt a jövőbeli terveiről, hogy majd telket vesz, de rajtunk nem segített. Nem is tudom, hogy bírtam azt ki!
Az egyik nyáron nagyon nem volt pénzem, akkor már havi negyvenezret tiltottak a fizetésemből, nem volt otthon étel. A lányom úgy aludt el, hogy nagyon éhes, de nem tudtam neki mit adni. Abban az időben együtt aludtunk és hallottam, ahogyan korog a gyomra. Nem voltam képes elaludni mellette, kimentem sétálni és azon gondolkodtam, mi lesz velünk, hogyan fogunk így élni. Tudtam, hogy a férjem éppen Görögországban nyaral és hirtelen lett annyi erőm, hogy a Facebook-ról letöröljem az asszonynevemet…
Akkor megéreztem, hogy iszonyú mély gödörben vagyok, de ennek ellenére elkezdtem törekedni arra, hogy ne csak túléljünk, hanem éljünk is. Így visszagondolva, azt hiszem ez azért sikerült és erre büszke is vagyok.
A mostani a párom tüneményes. Próbálja belőlem kitörölni a veszteségérzést, azt mondja, nem számít a hátrány, amivel indulunk, mert ha emiatt lassabban is, de akkor is előre fogunk haladni. Türelemre és elfogadásra tanít, rengeteg mindenért vagyok neki hálás!
Egyszer a végrehajtó azt mondta, hogy olyan nincs, hogy a férjemet nem lehet utolérni, jelentsem fel. Akkor nagyon elkezdtem sírni és kértem, magyarázza meg, hogy mivel lesz kevesebb a hitelem akkor, ha életemben egyszer hátbaszúrhattam a férjem?! Azt tapasztalom, hogy az egész világ erre van ráállva. Hogy hogyan csináljuk ki a másikat.
Legalább kért volna bocsánatot!
Azt hiszem, azt nem tudom feldolgozni, hogy nem találom az igazságot…”

Szólj hozzá!