Marina

Nem ismertem apámat. Csak annyit tudok róla, hogy jobban szerette a poharat, mint minket. Két éves voltam, amikor elváltak a szüleim, azután nem keresett bennünket. Mivel nem voltak róla emlékeim, sosem gondoltam rá, és nem is hiányzott.

Egyetlen alkalommal találkoztunk, amíg élt, akkor is véletlenül. Húsz éves lehettem, amikor a testvérem felvette vele a kapcsolatot, és emiatt egyik nap megjelent nálunk. Egyedül voltam otthon, amikor meghallottam, hogy valaki bejött a házba. Lementem a lépcsőn, ott állt egy vadidegen férfi, és csak akkor jöttem rá, hogy ki ő, amikor megszólalt, hogy a bátyámat keresi. Miután válaszoltam, hogy nincs itthon, közölte, hogy menjek ki vele az autójához, mert ott ül a húgom és meg kell ismernünk egymást. Teljesen leblokkoltam. Közben pedig ordítani tudtam volna a dühtől, hogy idejön egy idegen, akit sosem láttam, annyit se mond, hogy „Luke, én vagyok az apád”, és hirtelen lett egy húgom is. Kimentem vele, pedig minden porcikám tiltakozott.

Attól kezdve egész életemben két gondolat feszült egymásnak bennem.

Egyrészt, hogy haragudnom kellene rá, vagy legalábbis fájnia kellene, hogy sosem keresett, hiszen mégiscsak az apám, belőle lettem. Néhányszor tudatosan megpróbáltam kierőltetni magamból valamiféle érzelmet vele kapcsolatban. Ideig-óráig remekül rá tudtam hárítani egy-egy félresikerült baráti- vagy párkapcsolati problémám okát, de ezt nem éreztem valódinak. Sőt, nem is akartam, hogy az legyen, mert ez azt jelentette volna, hogy az apám hatással van rám.

Másrészt mindig is úgy gondoltam, hogy szürreális volna bármit érezni valaki iránt, akit nem ismerek, és minden úgy történt, ahogyan nekem a legjobb volt. Hiszen apám ebben az életében, ebben a minőségében, nem tudott volna jó apám lenni. A világ legerősebb Édesanyjának köszönhetően – akinek volt bátorsága elválni tőle –, nem kellett végignéznem, ahogy részegen hazaesik, vagy megélni azt, hogy ne adj’ Isten kezet emel ránk. Sőt, ehelyett kilenc évesen kaptam egy remek nevelőaput, aki számomra AZ Apukám.

Aztán nemrég bevillant egy gondolat, ami feloldotta bennem ezt az örök ellentétet: Nem apám személye, hanem az általa be nem töltött szerep hiánya az, ami nyomot hagyhatott bennem. Vagyis nyugodtan „megengedhetem” magamnak, hogy dühös legyek, vagy fájjon, hogy gyerekkoromban nem volt szerelmes belém az édesapám, mert az nem apámnak szól, hanem a fejemben lévő képnek egy idealizált édesapáról.

Ez a „megengedett düh” teljesen felszabadított, és odáig vezetett, hogy az utóbbi 3-4 hónapban nagyon intenzíven tanulom elengedni azokat a dolgokat, amiket valamilyen okból el kell. Az elengedés fájdalmát pedig nem a konkrét dologhoz kötni, hanem önmagában szemlélni, és hagyni, hogy átfolyjon rajtam. Ha például valaki kilép az életemből, akkor tudom, hogy nem ő hiányzik, hanem az a szerep, amit betölthetett volna. Mert hiába látom valakiben a jót, vagy a lehetőséget, nem tudok „megmenteni” senkit; és ha nincs rám jó hatással, vagy mennie kell, akkor ő (még) nem az a „minőségű” ember, aki lehetne, vagy akire szükségem van. Elengedem azért is, mert így jöhet helyette más – ugyanúgy, ahogy apám helyett jött Apukám, aki a csillagokat is lehozza értem. Tulajdonképpen tanulgatom beletenni az embereket – és a dolgokat, amikhez ragaszkodom – ugyanabba a dobozba, ahová apámat tettem. Nem gondolom, hogy ez valamiféle végkövetkeztetés, és hogy a „záróvizsga” után ne jönne egy újabb lecke. De ez a doboz egyelőre óriási megkönnyebbülést hozott.