Martini Noémi

Egészen kicsi koromban divattervező, vagy lakberendező szerettem volna lenni. Később misszionárius Afrikában, majd rájöttem, hogy én írni szeretek a legjobban, így ma már azt mondanám, hogy szívem szerint író lennék, aki ül egy szép ház tengerre nyíló ablaka előtt és ír. Lehetőleg verseket. Amikor felismertem, hogy mindezt a gyakorlatban az újságírásra lehet lefordítani, Londonba jelentkeztem egyetemre, ahová fel is vettek.

Egészen addig a hit és a vallás központi szerepet töltött be az életemben, ugyanis a szüleim gyakorló keresztyének, mi minden hétvégén gyülekezetben voltunk, de mindez a hétköznapjainkat is meghatározta, sőt, számtalanszor láttunk vendégül rászorulókat a házunkban. Sokáig én is hittem abban, amit tanítottak, de amikor elkezdtek saját kérdéseim lenni, akkor úgy éreztem, nem kapok válaszokat. (Legfeljebb csak olyasmit, hogy „azért, mert ez van a Bibliában…”) Nekem mindig azt mondták, hogy aki más vallást követ, az a pokolba kerül. Ez is nagyon furcsa volt a számomra. Nem tudtam elképzelni azt, hogy ha Isten „jó”, akkor hogyan engedheti azt meg, hogy mindenki meghaljon és csak az az egymillió (vagy még annál is kevesebb) ember nyerjen örök életet, akik a szüleim vallását követik. Így aztán én is féltem. Féltem attól, hogy ha nem a helyes dolgokat cselekszem, akkor rossz emberré válok és pokolra kerülök. Tizennyolc voltam, amikor szinte már mindennaposak voltak a családi veszekedések. Olyan döntéseket hoztam, amelyekkel a szüleim nem értettek egyet, én pedig végül azt mondtam, hogy ha a „keresztyénség” nem tud felülkerekedni például azon, hogy nekem barátom van, akkor én nem szeretnék ehhez a közösséghez tartozni.

Eleinte haragot éreztem az összes vallás iránt, amiért kivétel nélkül azt hirdetik, hogy „bárki jöhet, befogadjuk”, csak épp arról nem szólnak, hogy, „ja! ha meleg vagy, akkor nem”, „ja! ha szerinted Allah is isten, akkor sem!”, „ha pedig nem akarsz húszévesen összeházasodni a barátoddal, akkor pláne nem”… Csalódtam a szüleimben, mert azt éreztem, hogy számukra mindennél fontosabb a vallás.

Londonban egy egészen más világ tárult fel előttem.

Az egyetemen, ahová járok szinte mindenki külföldi. Más-más kultúrát hozunk magunkkal és egyértelművé vált számomra, hogy attól, mert a legtöbben nem „keresztyének”, nem rosszabbak másoknál, sőt, a legtöbben mind jó emberek. Megismertem néhány meleg srácot és lányt is, és a korábbi, hozott fenntartásaim mind elszálltak. Mindemellett megfogott az az elfogadás és szeretet, amit akár az utcán is megtapasztalhattam. Londonban például teljesen természetes odamenni egy idegenhez és azt mondani, „de szép a kabátod, hol vetted?”. S nincs ebben irigység, vagy hátsó szándék, csak a puszta kedvesség.

Ugyanakkor úgy éreztem, hogy számomra London menekülés is volt. Családi veszekedések közepette jöttem el, ráadásul odakint pofon volt az élettől megtapasztalni, milyen az, ha saját magadról kell gondoskodnod. Túl sok minden zúdult rám és éreztem, hogy egyre depresszívebb leszek, de azt gondoltam, egy hazajövetel lenne a totális katasztrófa. Végül a halasztás mellett döntöttem. Úgy gondoltam, itthon dolgozni fogok, pénzt gyűjtök és lesz időm egy kicsit megnyugodni is. Ezzel az egy évvel esélyt kaptam arra, hogy a le nem rendezett dolgokat rendbe tegyem. Egyrészt rendeződött a kapcsolatom a szüleimmel, amihez hozzájárult, hogy rájöttem, a tolerancia az ő nézeteik elfogadását is kell, hogy jelentse, másrészt volt időm önmagammal lenni, gondolkodni és felismerni azt, hogy innentől már nem támaszkodhatok másokra. Ki tudtam mondani, hogy egyedül én vagyok magamért felelős, senki más nem fogja helyettem valóra váltani az álmaimat, az életemet pedig egyedül én tudom jóvá, vagy rosszá tenni. Úgy is lehet mondani, hogy egy kicsit megneveltem magam.

Jelen pillanatban az a vágyam, hogy befejezhessem az egyetemet. A nagy álmom, hogy egy nap majd Budapesten, saját lakásban élek és versesköteteim jelennek meg. Szeretném megtalálni a feladatom a világban és akármilyen rosszul hangzik, szeretnék karriert, ami alatt azt értem, hogy azzal foglalkozom, amiben jó vagyok, s ezért elismernek. Szeretném, ha a feladataim közt megjelenne a segítés is, s persze már nem feltétlenül Afrikában, hiszen látom, hogy itthon is meg lehet találni a rászorulókat. Például el tudom képzelni, hogy egy jótékonysági szervezetben bántalmazott gyerekekért és nőkért dolgozom. És legfőképp írni szeretnék…

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.