Mészáros Bence

„A haverok először azt hitték, hogy viccből jelentkeztem óvódapedagógusi szakra, aztán rengetegszer megkaptam a kérdést, hogy »Mi van, nem vettek fel máshova?«, de igazából én végig abban reménykedtem, hogy erre a főiskolára kerülök be, mert bár az első két helyre valóban az építészmérnöki kart írtam be, tulajdonképpen sosem tudtam magam elképzelni egy irodában ülve. Az túl monoton, robotolásszerű lenne nekem! Szerencsére a szüleim támogattak, azt mondták, hogy ez az én döntésem, tegyem, amit gondolok, legfeljebb majd változtatok, ha mégsem tetszik. De azért nagymamám mind a mai napig megkérdezi, hogy miért nem tudtam olyan rendes, férfias állást találni magamnak, mint a testvérem, aki tűzoltó lett…
Nem tudom megmondani, hogy miért ezt választottam. Egy pillanatra emlékszem, amikor lapozgatom a Felvi könyvet, mert szeretnék valamit harmadik helyként is megjelölni és meglátom az óvodapedagógus szakot. »Miért ne?« – gondoltam, én magam türelmes ember vagyok, ezt pedig itt lesz alkalmam kamatoztatni…
Azért eleinte tartottam is ettől az egésztől. A legelső gyakorlatokon a főiskolán a lányoknak sokkal könnyebben ment a közegbe való belesimulás, de hamar ráéreztem, hogy ha lazábbra veszem a dolgot, akkor én is megtalálom a hangot a gyerekekkel. Persze az első gyakorlatomon el sem tudtam azt képzelni, ami mára már természetes, hogy reggelente a nevemet kiabálva futnak felém a gyerekek és megölelnek.
Szeretem ezt a nyugodt életet, hogy mindenre van idő: le tudunk ülni, körül tudunk nézni és örülünk egymásnak. Gyakran megengedhetem magunknak, hogy spontán teljen a napunk, ha például otthon azt tervezem, hogy másnap vagdosni és ragasztani fogunk, de nekik építeni van kedvük, akkor építünk.
Hivatalosan nincs olyan, hogy kedvenc, de nyilván minden gyerek más. Én nagyon szeretem az örökmozgókat, ez a viselkedés fog meg és kihívás, hogy van velük dolgom. Ha pedig bármit is elérek, mondjuk felkeltem valami iránt az érdeklődésüket, az nekem sikerélmény, ez az én érdemem.
Az biztos, hogy egyszer én is szeretnék majd saját gyereket. Szeretném megtapasztalni, hogy az óvodakapu bezárása után én hogyan működnék egy kisgyerekkel, vajon másként csinálnám-e, mint azok, akiktől azt hallom, hogy milyen nehéz is tud lenni a gyereknevelés.
Nem tudom, miért alakult így, hogy ilyen kevés a férfi ebben a szakmában. Annyira ritka ez, hogy már megtörtént velem Pomázon, miután valakinek bemutatkoztam, hogy a nevem hallatán visszakérdezett, »Csak nem te vagy az óvóbácsi?«…
Szeretem ezt csinálni és nem gondolkodom hosszú távlatokban. Ameddig örömöt ad, ebben a közegben szeretnék dolgozni…”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.