Miklós Edit

Csíkszeredában születtem, székely vagyok, székely temperamentummal. Különösen jellemző rám, ha valamit a fejembe veszek, azt végigcsinálom, de a zárkózottság is, aminek az okát sokszor abban látom, hogy a szülővárosom egy völgyben terül el, így aztán túl gyakran telnek ködben a mindennapjaink.

Négy és hat éves korom között kezdtem el sízni – nem tudom pontosan, hogy mikor, mert a szüleim sem emlékeznek már. Tizenegy-két éves voltam, amikor már külföldre is eljártam edzőtáborokba. Azt hiszem, a társaság ragasztott engem oda, illetve, amikor azt mondtam volna, hogy most inkább mégsem mennék, a szüleim küldtek. Látták, hogy nem megy ez nekem rosszul, és azt is gondolhatták, hogy legalább addig sem hülyeségekkel foglalkozom. Tizenkét évesen első helyezést értem el egy hozzám képest nagyobb korcsoportban, s akkor mondták, hogy tehetséges vagyok, és érdemes lenne több energiát fektetnem ebbe a sportba.

2010-ig versenyeztem román színekben.

Amikor az olimpián megsérültem és kiestem már nem nagyon kedveltek a románok. Cinkeltek rám, nem igazán akartak támogatni, amiben egyrészt benne volt az is, hogy magyarajkú vagyok, illetve az, hogy mindig külön utakat járok – sosem volt például román edzőm. Ők mindezt úgy élték meg, hogy rám mindig csak a pénzt kell költeniük. A 2010-es olimpiára úgy mentem el, hogy a román sí szövetség nem fizette az edzőimet, oda edző és szervizember nélkül érkeztem. A sérülésem mindezeknek a következménye volt, így aztán betelt nálam is a pohár, és a rehabilitációm után Magyarországra költöztem, majd elindítottam az átigazoláshoz szükséges eljárást. Mivel Románia végül nem engedett el, büntetésként elvesztettem az összes addig megszerzett pontomat, ami azt jelentette, hogy huszonkét évesen éppen úgy álltam, mint tizenhat éves koromban. Vissza kellett harcolni magam arra a szintre, amit egyszer már elértem, így ahelyett, hogy világkupákra neveztem volna, mintegy két szezonon át pontszerző versenyekre jártam.

A magyar színekben a világkupán először az első harmincba, majd az első húszba, végül az első tízbe kerültem be. A 2014-es olimpián hetedik lettem lesiklásban, majd a következő évek világkupáin két alkalommal is harmadik helyezést értem el. Mindezekkel jelen pillanatban mind a férfi, mind a női versenyzőket, és valamennyi síszakágat is nézve, nekem vannak a legjobb magyar eredményeim.

2017-ben szenvedtem egy nagyobb sérülést, aminek következtében mind a két térdemet meg kellett műteni, ám a szemem előtt annyira csak a 2018-as olimpia lebegett, hogy semmi mást nem engedtem meg magamnak, csak a rehabilitációra és a gyógytornákra fókuszáltam. Hét hónap után vissza is álltam, formában voltam és erősnek éreztem magam.

Aztán az élet megviccelt. Tavaly decemberben volt az első versenyem, amely három futamból állt. Az első nap ráindításokkal indultunk, előttem Lindsey Vonn siklott, viszont a pálya háromnegyedénél elesett, ezért engem versenyzés közben a pálya közepén megállítottak, és visszaküldtek a rajthoz. Mire újra elrajtolhattam, az idő elromlott, és én is kiestem a versenyritmusomból. Másnap a felvonó romlott el, és hónyomóval húztak fel mindenkit, amivel nem lett volna semmi gond, ha nem épp előttem esik el egy kamerás, én nem gabalyodok bele, s ennek következtében nem húzódik meg a combom. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez az egész velem történik, de aztán bőgtem egyet, felszívtam magam, lesiklottam és a tizennegyedik helyet értem el, aminek végeredményben nagyon örültünk.

A legrosszabb viszont harmadnap történt, amikor a túl magas kötésem miatt kizártak a versenyből. Hát így kezdődött az én visszatérésem. Ezt követően 2018-ban, a szezon harmadik világkupáján a térdszalagom szakadt el, megműtöttek, így az olimpia számomra elmaradt.

Időközben az akkori elnök, Bajai András – akit novemberben választottak meg, s aki most nem akarja elfogadni az én elnökségemet – a széke elfoglalása után feljelentgetésekbe kezdett a szövetségen belüli, általa vélt szabálytalanságok miatt. Amikor értesültem róla, hogy sajtótájékoztatót tart, elmentem a helyszínre, mert úgy éreztem, hogy el kell mondanom a sajtónak, hogy mindaz, amit állít nem fedi a valóságot, s ha ő marad az elnök, én többé nem versenyzek. Tudtam, hogy bár vagyok olyan jó, hogy még két-három évig versenyezzek, de nem akartam mindeközben egy olyan emberrel együtt dolgozni, aki feljelenti az alkalmazottait, és azt is tudtam, hogy innentől kezdve sok támogatásra sem számíthatok a szövetségtől. Ekkor az fogalmazódott meg bennem, hogy a legjobban úgy tudom visszaadni mindazt, amit kaptam a Magyar Sí Szövetségtől, ha én magam látom el az elnöki feladatait.

A sportolói karrierem után soha nem edzőként, hanem inkább a sportdiplomáciában képzeltem el magam – természetesen arra nem gondoltam, hogy majd egyből elnök leszek, ezért aztán gyorsan kellett belerázódnom az adminisztrációba. Ugyanakkor azt gondolom, hogy én vagyok Miklós Edit, aki ha az utcán sétál, megismerik, vagy ha egy politikussal tárgyal, az az elért eredményein keresztül néz rá, mely eredmények nem elvitathatók. Ha pedig ma Magyarországon a sízést velem társítják – és nem egy hetvenéves öregúrral –, akkor talán lehet, hogy én vagyok a legmegfelelőbb arca is a magyar sísportnak. Én bebizonyítottam, hogy meg lehet magyarként a versenysízésből élni, s most abban kell segítenem, hogy más is el tudja ezt érni, és ha valakinek ez az álma, akkor abban az esetben is adott legyen számára a lehetőség, ha mondjuk a családja ezt nem engedhetné meg magának – először az elérhető közelségű klubok által, ha pedig valóban tehetséges, akkor a sí szövetség támogatása által.

Sokan kérdezgették tőlem, hogy tényleg ezt akarom-e, pláne, hogy ez egy társadalmi munka, amiért egy fityinget sem kapok. Pár barátom azt is mondta, „szűzként” nem biztos, hogy érdemes elindulni ezen a pengevékony úton. De én jelen pillanatban azt érzem, hogy nem lehetetlen megtalálni egy középutat.

Alapvetően hiszek abban, hogy a dolgok nem hiába történnek – az sem, hogy kétszer is lesérültem. A hitem abban, hogy nincsenek véletlenek – még ha akkor nem is látom az okát – mindig segített túllépni.

Ezt a fajta hozzáállást egyébként nagyrészt a sportnak köszönhetem, ahogyan azt is, hogy merek nagyot gondolni, azért pedig tenni. A sport – legyen az bármilyen – azt gondolom, mindenkiből embert csinál.

A legjobb eredményeim pedig mindig akkor születtek, amikor sikerült a külvilágot kizárnom, és megélnem az adott pillanatot. A baj mindig akkor volt, amikor a rajt után már a cél előtti kanyaron gondolkodtam, vagy ha egy-egy kisebb rontást nem tudtam elfelejteni, hanem vittem tovább magammal. Mindez azon múlik, hogy mennyire vagy képes elengedni, amit épp magaddal hozol, és tudod átadni magad a jelennek. Nekem ezt nagyon nehéz volt megtanulni.

Fotó: Hunyadi Nóri, Norita Photography