Morvay Zsófi

„A szüleim többször figyelmeztettek, hogy egy nagyon nehéz pályát készülök választani, de én azt mondtam, hogy rendben, ezt elfogadom, de akkor sem tudok mást csinálni. Persze voltak törekvéseim, hogy szakítsak az egésszel, akkor aztán voltam tanácsadó-eladó egy lakberendezési áruházban, majd éjjeli árufeltöltő egy másikban, mert én nem akartam a szakmámat úgy csinálni, hogy azt mások megerőszakolják. Nem akartam grafikusként úgy beülni egy stúdióba, hogy azt mondják, a „de a megrendelő ezt akarja!”, és nekem nincs szavam. Olyan szeretnék lenni, mint egy orvos, aki tanácsokat ad. Ez lelkiismereti kérdés, becsületbeli ügy! Szóval elhatároztam, hogy teszek az egészre, beállok a sorba, szerzek „rendes munkát” és a megmaradt szabadidőmben majd ahhoz kezdek a szakmámmal, amihez én szeretnék…
Persze nem sikerült! Nem voltam jó se árufeltöltőnek, se tanácsadó-eladónak. Előbb-utóbb mindenhonnan kirúgtak.
Az élet ekkor elém sodort egy mesekönyvet. Egy szerkesztő felkért, hogy készítsem el egy tündérmese illusztrációit. Azt éreztem, hogy nem jön jókor a munka, mert semmiféle megélhetési forrásom nem volt és hatvan illusztrációt kértek, amit a magam míves, időigényes technikájával szerettem volna elkészíteni… Egy többgenerációs házban laktunk Budakeszin és a kétségbeesésemet nagymamámmal osztottam meg. Emlékszem, sírtam és azt mondtam, mennyire ciki, hogy már mások gyerekeket szülnek és megélnek, én pedig itt vagyok ezzel a munkával, nem is biztos, hogy menni fog, de az még rosszabb, ha igen, mert minimum fél évig itt fogok fenn ülni a szobámban mindenféle bevétel nélkül. Ő akkor azt válaszolta, hogy semmit se aggódjak, vágjak bele, üljek föl a szobámba, lesz egy közös félévünk! Persze hozzáteszem, hogy addig ő is gyakran mondogatta, hogy jobb lenne valami rendes szakmát keresnem, amiből meg is lehet élni, de ő mindig ilyen volt! Ha helyzet volt, mellénk állt!
És tényleg így történt, egyszerűen nem is kellett neki mondanom semmit, reggelente ébresztett, megkérdezte, mit szeretnék ebédelni, főzött, adta a cigipénzt (annak ellenére, hogy tudta, ezzel nem illik egy unokát támogatni, de azt is tudta, hogy nekem ez kell a munkához), soha nem kellett kérnem és azt sem várta el, hogy beszálljak a költségekbe. Ő biztosította nekem azt a nyugalmat, amiből egy csodálatos mesekönyv született!
És történt még akkor egy másik csoda is!
Maga a mese is elképesztő, a történet ugyanis arról is szól, hogy egy tündérlány és egy öregember szerelembe esnek egymással, s Tündérországban, ahol az öreg ifjúvá változik, végül egymáséi lesznek.
Ekkoriban lett egyre több közös munkám egy nálam jóval idősebb férfival, aki egy műszaki múzeumot alakított ki Budakeszin. Egy nap aztán írtam neki egy levelet, (mert nem vagyok a szavak embere) hogy mi lenne, ha csatlakoznánk a Múzeumok Éjszakájához, aminek keretében tarthatnánk egy éjszakai bemutatót és beüzemelhetnénk a nagy ívlámpát is… A végére pedig egy idézetet: „Ívlámpák vagyunk egymás szíve fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon?”…
(Az Érik a fény egy szerelmes vers, az egészet le sem mertem írni…) Emlékszem, hogy a munkásoverálja szív fölötti zsebébe tette be és azt mondta, „jó, el fogom olvasni!”…
Innentől tudtam, hogy szerelmesek vagyunk egymásba, nincs visszaút. Épp a régi főnökömhöz mentem, aki kérdezte, hogy hol voltam, mondtam, a Szirmainál, mert adtam neki egy levelet, kérdezte, mit írtam neki, mondtam, egy verset, aztán, hogy miért írtam a verset, s erre én elkezdtem sírni, hogy azért, mert beleszerettem.
Megéreztem, hogy ez most egy olyan fontos dolog, amiből én már nem fogok tudni kiszállni, de mégis, akkor meg mi lesz?! (Jövő nyáron leszek annyi idős, mint amennyi a korkülönbség közöttünk…) Margó vigasztalt, azt mondta, nem lesz semmi baj, ritkán adatik meg, hogy a szerelem jön, ezért ennek inkább örülni kell!
Hát így történt meg velem ugyanaz, mint a mesekönyvben…
Tele voltam félelmekkel! Eleinte még az utcára is nehéz volt kilépni. Nagyon látszott a kor- és az életmódbeli különbség is, izgultam hogy mit szólnak az emberek.
Egyszer megpróbáltam rendet rakni nála. (Csak annyit mondok, hogy a ruhák között még egy szekrényt is találtam…) De később éreztem, hogy ezzel valamibe belegázoltam, s egyből fel is mértem, hogy én nem akarom megváltoztatni sem őt, sem az életterét. Már csak azért sem, mert az én természetes adottságom nem a világ átgyúrása, hanem annak fölfedezése, és azoknak a dolgoknak, embereknek a megtalálása, akikhez tudok kapcsolódni. És persze lehetünk és vagyunk is egymásra hatással, de szinte észrevétlenül… Immár három éve így működik a mi kapcsolatunk. Ő kitárja nekem a világot, rengeteget utazunk, s én közben rajzolom az embereket és a környezetet, amiben találkozunk…
Egy éve meghalt a nagymamám.
A veszteség átrendezte az életemet. Ezt megélve tisztult le bennem, hogy a szeretettől nem szabad félni. S azóta a szeretet megnyilvánulási formáit keresem a munkámban, az utazásban, egy csésze kávéban, a mindennapjaimban…!”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.