Morvay Zsófi: Nagyi

A 22-es buszon történt. Ha a tavasz egy pohár kóla, akkor buborék benne a szerelem, jégkocka a zápor, és én élvezettel ittam belőle nagy, teli kortyokat. Végtelenített filmként peregtek le fejemben a legutóbbi találkozás eseménykockái: mit mondott Ő, erre én mit feleltem, és annál a résznél, mikor a homloka az enyémhez ért, a busz mindig kátyúba huppant, legalábbis a gyomrom szerint.

Már eldöntöttem, hogy stratégiát váltok. Nyilván azért nem hívott vissza egész héten, mert túlságosan felfedtem előtte az érzéseimet, és elbízta magát. Unalmas, ha  nincs küzdelem. Éppen emiatt találtam ki, hogy – ha nem is beszéltünk azóta – meglepem a munkahelye előtt. És  utána majd egész este elérhetetlenül hűvös leszek, ködös mondatfoszlányokat eregetek, alanyt cserélek állítmánnyal, a jövőt nem tervezem és a  múltat fenyegetően összekuszálom… Remek! Kihúztam magam és megigazgattam a felsőrészemet.

A buszban kezdett megállni a levegő, ahogy mind sűrűbben fékeztünk. A cseppek az üvegen már nem ferde, hanem egyenes, mind szélesebb sávokat húztak, odakint sűrűsödtek az autók, kerekük szürke tócsákban araszolt. Egy légy verdesett mellettem az ablaknál: újra és újra az üveghez koccant, nyomot hagyott a párában, zizgett, fontoskodott, átlósan végigrepült a négyzeten, majd kábultan  az alsó gumiperemre pottyant és kezdte az egészet elölről, eszeveszetten keresve a kijáratot. „Nem baj,  majd megfogom egy zsepivel és kiengedem a Széll Kálmán téren, mikor leszállok” – gondoltam. De mégis zavart ez a halk zümmögés, beette magát a love story képei közé. Meg a Nagyi is… Mert indulás előtt visszahívott az ajtóból és azt mondta, legalább kivasalhattam volna a blúzomat. Miért kellett összezavarnia, mikor láthatta jól hogy sietek, hogy ez most TÉNYLEG fontos!? Dehát már csak ilyenek az öregek: egyrészt nekik minden „blúz”, amit fölül visel az ember, másrészt nem tudják, hogy ez az anyag szándékosan gyűrött hatású. Trendi! Mindenért szólnak, csak mert unatkoznak otthon egyedül…

Újra légykoppanás, gyomorliftezés, és lassan beállt a dugó a főúton, mint minden komolyabb zápor alkalmával. Itt nincs elkerülőút. Az ülésbe kapaszkodtam, nehogy meggondoljam magam, nehogy föladjam a Nagy Tervet. Ismerem Nagyit: arra akart célozni, hogy minek találkozunk, ha fel sem hívott ez a fiú. Minek is magyarázkodtam volna neki, ezt ő úgysem értheti…

Közben odakint esőkabátos-gumicsizmás gyerekek hagytak le minket a párába törölt kémnyílás túloldalán, amin néha hangos zümmentéssel átszáguldott a légy is.  Nincs igaza! Nem követi a divatot, a világ változásait. Ma már máshogy mennek a dolgok, az aktuális, jó stratégia a kifürkészhetetlenség! Bágyadtan belebámultam az ablak tükrébe, s a homályos vízréteg fölött látni véltem egy magabiztos női arcot, vadítóan csinos PÓLÓBAN . Csak a tekintet volt kissé hiteltelen.

A láthatáron feltűnt a következő megálló. Zsebkendőért túrtam a táskám kis zsebébe, és  a szememmel vadul keresni kezdtem a legyet. De az ablakban már csak a párába húzott vonalkák kanyarogtak , mint egy szemüveg nélkül megírt bevásárló cédula reszketős betűi. Mikor tűnt el és hogyan???

Hirtelen a két megálló között pánikszerűen megnyomtam a leszállásjelző gombot. A sofőr persze azonnal kinyitotta az ajtót, úgyis csak álltunk. Cseppek szaladtak végig az  arcomon, egyik-másik vidáman hintázott az orrom hegyén, mikor hazaindultam az esőben. A kulcsot nem találtam, aprópénzzel csörögve vacakoltam a kertkapu előtt. Nagyi a hangra kilesett a függöny mögül, szája vonaláig takarták a piros muskátlik, a szemén mégis láttam, hogy most örül. A sáros cipőmet odakint kellett levetnem.

Ha ez a tavasz egy pohár kóla volt, akkor hamar kiszállt belőle a buborék, de ez TÉNYLEG nem fontos, mert a jég benne maradt, és végül azzal koccintottam, aki visszahívott.  Legalább az ajtóból.

 

Morvay Zsófi

Illusztráció: Morvay Vica

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.