Mosó Adrienn és Attila

Attila

1994-ben az orvosok azt mondták, hogy anyunak nagyjából fél éve van hátra. Én akkor nyolc voltam, Adri pedig tizenöt. Anyu akkoriban gyakorlatilag Budapest és Moszkva között ingázott, ugyanis biztosításközvetítéssel foglalkozott, és a munkatársai javasolták, hogy nézzen meg Novoszibirszkben egy kutató klinikát, ahol kísérleti eljárásokat is alkalmaznak. Onnantól kezdve négy-öt hónapnyi időszakokra is „eltűnt” az életünkből, ugyanis az orosz klinika kínált gyógymódot az agydaganat itthon gyógyíthatatlannak titulált fajtájára is.

Adrienn

Apunak hála, anyu távolléteiből mi nem sokat érzékeltünk – arra koncentrált, hogy anyu gyógyulni tudjon, mi pedig mindazt a figyelmet és gondoskodást, amit addig ketten nyújtottak, változatlanul megkapjuk.

Végül a kapott terápiák segítettek, anyu daganata csökkent és betokosodott. Ezt követően pedig úgy döntött, hogy az általa megélt gyógyítás filozófiáját mindenképp meg szeretné itthon is honosítani.

Attila

Novoszibirszkben alapvetően az történt, hogy a tünetkezelés helyett a szervezet megerősítésére koncentráltak, annak érdekében, hogy a szervezet öngyógyító képessége feléledjen, s ezek a folyamatok beinduljanak. A kint alkalmazott gyógymódok alapjai mind az ayurvédikus, mind a kínai orvoslásban megtalálhatóak, ugyanakkor rengeteg „házi feladatot” is kapott, ugyanis a tudatos életmódváltásban a páciensnek is aktívan szerepet kell vállalnia. Az az igazság, hogy a folyamatoknak csak nagyon kevés százaléka visszafordíthatatlan, és véleményem szerint az orvosi ellátásnak mind a mai napig egyik legnagyobb hibája, hogy túl gyakran mond halálos ítéletet egy-egy ember felett. Ezt felelőtlenségnek tartom, ugyanis óriási esélyt vesz el a gyógyulástól. Egyszer megkérdeztek valakit, hogy hogyan élte túl a halálos betegséget, mire ő azt válaszolta, úgy, hogy neki senki sem szólt, hogy a betegsége halálos. Mindezt az anyuval való beszélgetéseink során értettem meg igazán, ma pedig a hozzánk forduló onkológiás betegektől is azt kérem, hogy a betegségükre ne tragédiaként, hanem feladatként tekintsenek, és kezdjenek el maguk is tenni a gyógyulásukért.

Adrienn

Ez az a filozófia, amit anyu elsősorban importálni szeretett volna. Hogy ne hagyjuk el magunkat, és ne csak abban bízzunk, hogy a kórházban majd „megszerelnek”, hanem mi is vállaljunk felelősséget és szerepet a felépülésünkért tett lépésekben, ugyanis mindez leginkább azon múlik, hogy hogyan élünk, mit eszünk, mit érzünk és mit gondolunk.

A VitaHelphez vezető első lépés egyébként egy non-invazív véranalizátor Magyarországra való behozatala volt. Anyu álma az volt, hogy ez a fantasztikus diagnosztikai eszköz egy nap majd valamennyi háziorvosi rendelő része lesz, de az a két-három év alatt megszerzett engedélyek ellenére sem jutott át az OEP bürokratikus rendszerén, ezért úgy döntött, hogy ő maga fogja mindezt az emberek számára elérhetővé tenni. Ez volt az első eszközünk, s az elkövetkező évek egyik lépése mindig hozta a másikat – folyamatosan járt ki Oroszországba, és tudatosan kereste az itthon nem elérhető, ám odakint bizonyítottan hatékony eljárásokat és eszközöket.

Attila

Nálunk a családi felállás az, hogy én anyuval, Adri pedig apuval pendül egy húron. Tizenhét évesen lettem a sofőrje és tolmácsa egyben. Időközben azért elvégeztem a Közgázt, de rájöttem, az nem az én világom.

Fontos és meghatározó tapasztalás volt az életemben az asztmából való gyógyulásom, valamint az a rengeteg eset, amikor gyógyulásoknak lehettem a szemtanúja. Végül Angliában, egy négyéves egyetemi képzés keretében szereztem meg a természetgyógyász képzettséget, de tanultam táplálkozástudományt is, illetve mind a mai napig rendszeresen részt veszek nemzetközi konferenciákon.

Adrienn

Már csak azért is adva volt Atinak, hogy ezt az utat válassza, mert az biztos volt, hogy én nem fogom. Anyu a szó jó értelmében vett vállalkozó volt, nagyon erős abban, hogy kitaláljon és felépítsen valamit, de a mindennapi rutinban, a működtetésben már nem, így kimondatlan elvárás volt a családban, hogy valamelyikünknek mellette kell dolgozni. Én más irányba indultam el, és csak évekkel később győztek meg, hogy a megszerzett tudásomat kamatoztassam végre a saját cégünkben. Akkor össze is ült a családi kupaktanács, amelyen lefektettük a kereteket és az én részvételem alapjait, s végül mindez szépen kiforrta magát, és – meglepetésemre – működött.

Anyu 2012. október 21-én, nagyon fiatalon, ötvenhat évesen halt meg egy három nappal korábbi repülőút során szerzett trombózis okozta tüdőembólia következtében. Nekem hónapok kellettek, hogy felfogjam, elvesztettük.

Attila

A halála után természetesen óriási kérdéssé nőtte ki magát a VitaHelp sorsa. Az első perctől érezhető volt anyu vezetői lényének a hiánya, ami fel is bomlasztotta az addig összetartó és profi csapatot. Idő kellett ahhoz, hogy ki tudjuk mondani, ő nem mi vagyunk, és újra mertük fogalmazni a VitaHelp hitvallását is. Korábban a súlyos betegségek kezelésére helyeződött a hangsúly, mi viszont úgy döntöttünk, hogy a prevencióra fogjuk, mindezzel a hiányállapotokra és a hatóanyagpótlásra helyezve a fókuszt.

Sokáig visszakoztam, hogy a vezetői székbe üljek, fiatalnak és felkészületlennek éreztem magam, hirtelen zuhant mindez az ölembe és nyakamba, el kellett telnie két-három évnek, mire úgy éreztem, merek felelősséget vállalni.

Adrienn

Ma már, Ati stabil tanulmányi hátterével, tudásával és tapasztalatával a VitaHelp bátran fel meri vállalni, hogy miben képes segítséget nyújtani. Természetesen dolgoznak velünk orvosok, kineziológusok, pszichológusok, de akár coach-ok is. Bárki is érkezzen hozzánk, minden esetben egy állapotfelméréssel kezdünk, majd ennek fényében kap egy komplett javaslatot életmód és étrend tekintetében, mentálhigiénés terápiára, valamint vitamin- és ásványianyagpótlásra. Mindezeket pedig akár házon belül is biztosítani tudjuk.

Attila

A mai világnak alapvetően a drasztikusság a baja – kényelmes életünk van, és amíg nem kapunk nyomós indokot, addig nem vagyunk hajlandóak változni, illetve tenni magunkért. Az ember mindig elmegy a falig, ameddig csak bír, és a jövőre a legkevésbé sem szeret gondolni. Pedig, ha odafigyelne az ártatlannak tűnő tünetekre, sokkal kisebb erőfeszítésébe kerülne krónikus betegségeket elkerülni. Jellemző, hogy bennünket is csak akkor keresnek fel, amikor már nagyobb a baj, mi pedig nem tudunk mást mondani, „a helyzet, amibe kerültél, egy indikátor, egy lökés az élettől, hogy változtass, mert amit eddig csináltál az nem jó, hiszen ide vezetett”. Számomra biztató, hogy egyre többen képesek mindezt belátni és beleállni a saját történetükbe, sőt, azoknak a száma is emelkedik, akik pusztán prevenció céljából kérik a segítségünket.  A legnagyobb sikerként pedig azt élem meg, amikor azt látom, a hozzánk fordulók – a kapott instrukciókat követve – egyszer csak már maguk is képesek észrevenni és megérteni a testük jelzéseit.

Adrienn

És annyira érdekes megfigyelni azt, hogy azok, akik valóban elkezdenek figyelni a testükre, idővel egyre jobban kinyílnak az őket körülvevő világra is, a környezetükre, a természetre. Már nem lesz mindegy számukra az, hogy például mit esznek, az ételhez hol vásárolnak alapanyagokat, vagy hogy az életvitelükkel mekkora ökológiai lábnyomot hagynak maguk után. Ráadásul ez a változás anélkül történik meg, hogy az életnek ezen, a testükön túlmutató területeire – a környezetre és az emberi közösségre – kiható döntéseik tekintetében nem szoktunk tanácsokat adni, annak ellenére sem, hogy az én életem és további munkáim központi célja a környezet- és az állatvédelem.

Fotó: Varju Kata