Nagy Zsolt

Három éves voltam, amikor a szüleim elváltak, s ezzel együtt apám nemcsak a családból, hanem az én életemből is kilépett. Mindig is tudtam, hogy él, s hogy a közelben lakik, de inkább úgy tekintettem rá, mintha halott lenne. Amikor rákérdeztek, csak hárítottam, azt mondtam, hogy is hiányozhatna, ha nem tudom, milyen érzés az, amikor van. Pár éve jöttem rá, hogy amikor ezeket mondtam, igazából csak nem akartam szembesülni a fájdalmammal, ami valamilyen formában mindig is jelen volt. A gyerek egy ilyen elhagyatásból egy következtetést biztosan levon, hogy ő kevés. Talán emiatt is, de általános- és középiskolában is végig kitűnő voltam, s ahol csak tudtam szeretetet akartam begyűjteni. Édesanyám és nagymamám nevelt fel, akiknek sokat köszönök, és akiktől sok igazi emberi értéket kaptam az élethez. Valószínű, azért is, mert apa nélkül nevelkedtem, csöndes, visszahúzódó srác voltam, ami miatt sokszor cikiztek is. Idővel aztán jöttek a párkapcsolatok is, de a „nem vagyok elég jó” érzését ide is magammal hoztam. Mára ezen már szerencsére sokat tudtam változtatni az önismereti munkának köszönhetően, jelenleg egyedül élek, de vágyom egy boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatra.

Négy éve – mikor véget ért egy hosszabb párkapcsolatom – tűnt fel, hogy a barátnőmmel folytatott vitáinkban sokszor a saját sértettségemet, kishitűségemet fejeztem ki, a vitákat sokszor én magam provokáltam, vagdalkoztam, megsértettem a másikat, majd az egész helyzetet semmissé akartam tenni. Sokkolt ez a felismerés. Éppen akkoriban kezdtem el Pál Feri előadásokra is járni, aki sokat beszélt a negativizmus és pesszimizmus sémáról, és arról, amikor tudattalanul is olyan dolgokat törlesztünk a másikon (a családunkon, a párunkon, a gyerekeinken), amiket anno mi nem kaptunk meg. Magamra ismertem, és eldöntöttem, azon leszek, hogy ne csússzak még jobban bele ilyesmikbe, én nem szeretném a leendő családomat a saját traumáim miatt büntetni. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy meg kellene keresnem az apámat, és el kellene kezdeni foglalkozni a múltammal, a sebeimmel. Apám megkeresésén még aztán egy évig gondolkodtam, mire végül megírtam neki egy levelet, amit egy hónapon keresztül csak kerülgettem. Persze mindezt anyunak is elmondtam, aki nem ellenezte a kapcsolatfelvételt, de érthetően féltett. Végül minden bátorságomra és Isten gondviselő szeretetére támaszkodva mégis feladtam a levelet – vállalva azt, hogy lehet, újra megélem, hogy nem kellek, és elutasítanak.

A választ négy hét múlva, egy ajánlott szelvényen vettem át. Míg elértem a postára és kibontottam a levelet úgy éreztem, egy szikla esik le rólam. Büszke voltam a bátorságomra, hogy mindezt megcsináltam, és végeredményben a válaszra is, ami nem volt elutasító, sőt, a telefonszámát is megadta. Az érdeklődés persze egy picit „hihetetlennek” és túlzónak is tűnt, de végül a félelmeimet újra legyőzve 1-2 hét múlva felhívtam őt. Ezt az első hívást is eltettem magamban – hat-nyolcszor csöngött ki, mire felvette, én akkor harmincegy voltam, de egy kissrác tudatállapotában beszélgettem vele. Körülbelül tíz percet beszéltünk, de nem éreztem olyat, hogy most Az Apámmal beszélek, csak mondjuk egy ismerőssel. Ezután egy év telt el, mire arra is képesnek éreztem magam, hogy találkozzak vele. Egy nap azt mondtam, túl sokáig rágtam már ezt a csontot, felhívtam, hogy otthon van-e, aztán felültem a vonatra. Azonban a katarzis, amit mindig is elképzeltem, elmaradt részemről, nem volt sírás. Huszonkilenc év után, immár harminckét évesen újra látom az apámat – egyszerre vártam is az érzést és féltem is attól, hogy milyen lesz ez az egész. Összességében jó hangulatban telt, de valahogy a részemről nem jött az az idilli pillanat. Nem tudtam, mit mondjak, hol kezdjem. Így csak ott voltam, és próbáltam megélni a pillanatot és a találkozást minden elvárás nélkül. Leültünk egy padra beszélgetni, és akkor meghallgathattam a kazetta harmincegy éven át ismert „A” oldala után a „B” oldalt is. Természetesen sok ellentmondás volt a kettő között… Végül arra jutottam, hogy ami elmúlt, elmúlt. Fontosabb, hogy próbáljunk a jövőre koncentrálni, és ha lehet, felépíteni még valami olyat, amiben van apa-fia kapcsolat. Szerettem volna megbocsátani.

Azóta két év telt el, havonta beszélünk telefonon, épül a bizalom és a kapcsolatunk, de még van min dolgoznunk. Valójában arra vágyom hogy egyszer kimondja, hogy szeretlek fiam és büszke vagyok Rád.

Pál Feri mondta azt egyszer, hogy az ember maga dönti el, hogy a fájdalmain tovább sír, vagy azokból forrást fakaszt. Én az utóbbit választottam.

Mögöttem van már egy több éves önismereti út, amin rengeteg dolgot már megfogalmaztam magamról, a múltamról, a szüleimről, a velük való kapcsolatról és a felmenőikről. Ezek az információk mind közelebb vezetnek az elfogadáshoz. Elfogadtam azt, hogy nem egy olyan ideális családból származom, mint amit mindig is álmodtam volna magamnak, de ezzel egyidőben felismertem magamban olyan képességeket, amelyeket a helyzetemből adódóan szereztem. Például nagyon hosszú időn keresztül gyengeségnek éreztem, hogy empatikusabb, az érzésekre és a lélek dolgaira nyitottabb férfi vagyok, mint a férfiak többsége. Ma viszont már úgy gondolom, hogy enélkül nem kötöttem volna ki a segítő vonalon – nem végzem el a mentálhigiénés képzést – annak ellenére, hogy eredeti végzettségem szerint közgazdász vagyok –, nem leszek önkéntes műsorvezetője függők lelki gondozásáról szóló rádióműsornak, vagy nem vállalok önkéntes munkát annak érdekében, hogy felhívjam a figyelmet a család szerepének, illetve a társadalmi felelősségvállalásnak a fontosságára.

Ma már nem azt nézem, hogy mi lehetett volna, vagy minek kellett volna lennie. Nem tekintek magamra áldozatként, hanem igyekszem szembenézni a fájdalmaimmal, és mindazt, amit hátrányként éltem meg, megpróbálom előnnyé kovácsolni, mert a nehézségek nemcsak elvesznek valamit, hanem adnak is hozzánk. Én ezt az értéket a másokon való segítésben találtam meg.

 

Fotó: AgiSzaboPhotography