Nattán Judit

„Ha nagyon őszinte akarok magammal lenni, akkor a terhességem végefelé én már éreztem, hogy valami nincs rendben, valahogyan másképp mozgott, és megfordult a fejemben az is, hogy rajta lehet a köldökzsinór. De az ember ezeket a rossz érzéseket elhessegeti, legalábbis én azt gondoltam, hogy túlaggódom a dolgot, mert sok a munka, mert ott a másik két gyerek és igazából csak ezek miatt vagyok feszültebb… Mindenesetre elkezdtem félni a szüléstől.
A 37. héten elindultak a fájások. Ez is furcsa volt, mert csak gyengén éreztem őket. Bementünk a kórházba, ahol kaptam egy tüdőérlelő injekciót, pár napig bent tartottak, aztán azt mondták, minden rendben és hazaküldtek. Később aztán sokáig bántam, hogy nem kértem, császározzanak meg…
Másfél hét múlva újra beindultak ugyanezek a fájások, de a kórházban már azt mondták, hogy gondok vannak a szívhanggal és a magzatvíz is meconiumos. Ennek ellenére másfél-két órán keresztül nem történt semmi, mire a férjem kiment és azt mondta, ha nem jön azonnal valaki és veszi ki ezt a gyereket, akkor ő komoly károkat fog okozni ebben a kórházban. Akkor bejöttek és engem vittek császározni.
Először az volt nagyon furcsa, hogy Jakab kancsal. Utánaolvastam és azt írták, hogy az oxigénhiány először a látóidegeket találja meg.
Aztán ennél is aggasztóbb lett, hogy már kétnaposan tartotta a fejét, majd heteken belül átfordult hasról hátra…
Emlékszem, feltöltöttem róla egy fotót a Facebookra, s azt látván, a régi, budapesti gyerekorvosunk felhívott, hogy azonnal pakoljam össze a gyereket és induljak hozzá, mert be van feszülve és egyértelmű, hogy valamilyen idegrendszeri probléma áll fenn.
Ezzel indult el a kálváriánk…
Eljutottunk egy neurológus doktornőhöz, aki az első vizsgálat után kijelentette, hogy Jakab agykárosult.
Az egész család megrogyott. Csak ez volt a téma.
Először is nem kaptunk időpontot sehova. Még a fizetős helyekre is minimum egy hónapot kellett várni, s közben minden perc óráknak tűnt. Azt éreztem, hogy állok tétlenül, pedig segíteni szeretnék, de nem tudom, mit kell tennem.
Ugyanakkor pontosan ebben a helyzetben tapasztalhattam meg azt is, hogy az élet egyébként eléd sodorja azokat, akik a megoldásban tudnak segíteni.
Szerencsére – bár emiatt már sok vitánk volt családon belül – én olyan ember vagyok, aki őszintén, bárkinek elmondja, hogy mi van vele. Nem tudok és nem is akarok másmilyen lenni. Így történt, hogy az iskolai farsangon, mikor odajött hozzám egy anyuka, akinek a lánya véletlenül megdobta a lányom szemét hógolyóval, és azt kérdezte, hogy „hogy van a gyerek szeme?” – bár nem értettem, honnan tudja, de – elkezdtem neki a Jakab állapotáról beszélni. Persze sírva is fakadtam közben, ő meg csak nézett rám pislogó szemekkel, hogy „én tudom róla?”, nem értettem, hogy mit kell tudnom, ő pedig elmondta, hogy korai fejlesztéssel foglalkozik, az ő kisfia agyvérzéssel született és másnap szívesen eljön hozzánk megmutatni, hogyan tornáztassam Jakabot addig is, amíg orvoshoz jutunk. Ezt az érzést nem tudom szavakkal leírni! Álltam vele szemben, potyogtak a könnyeim, ő is sírt és azt gondoltam, hogy igen, semmi sem történik véletlenül, minden azért van, mert annak úgy kell lennie…
Mire aztán értesítést kaptunk, hogy mehetünk MRI-re, nálam jött egy hang, ami azt mondta, hogy „nem”. Jakab nagyon jól és nagyon hamar reagált a fejlesztésekre és addigra már láttam az irányt is, amerre haladok.
Jakab elképesztően kitartó. Olyan erős benne az akarat, amilyet én még korábban nem tapasztaltam. És nincsenek szavak arra a szeretetre, amit tőle kapunk.
Én azért vagyok őszinte és azért is mondom el mindenkinek a történetemet, mert azt szeretném megmutatni, hogy – az elképesztő munkán és odafigyelésen túl – ez a gyerek egy áldás. Miatta nem szégyenkezni kell, hanem büszkének lenni, hogy ami más gyereknek természetes, azért ő keményen megharcol.
Vele megtanultam azt a fajta türelmet is, ami azon a hiten alapszik, hogy minden akkor fog megtörténni (akkor kezd el fogni, járni, s majd egy nap beszélni), amikor annak itt az ideje.
Nekem ő a legnagyobb tanítás most az életemben.
Sokszor csak bámulom őt. A szememmel falom a mozdulatait. Ülök csendben és nézem, ahogyan megy, teszi a dolgát, játszik… S annak ellenére teszem ezt, hogy azt mondják, folyamatosan beszélnem kellene hozzá, hogy minél hamarabb elkezdjen ő is beszélni…” (Nattán Judit)

Fotó: AgiSzabo Photography

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.