Egy átlagos hétköznap délutánom a 11-es úton, avagy néhány gondolat a közúti veszélyeztetésről

Nem először fordul elő velem, hogy közúton belső sávban haladva pillanatok törtrésze alatt megjelenik mögöttem egy autó, amely a szokásjog alapján bizonyos körökben kialakult – ám legjobb tudomásom szerint sem jogszabályba, sem bírói ítéletbe át nem ültetett – „közlekedési szabályt” alkalmazva nem várja meg, hogy a magam tempójában vissza tudjak sorolni a külső sávba, hanem a „fenekemre” tapad[1] és arra kényszerít – jellemzően az első elmulasztott besorolási lehetőségemet követően a távolsági fényszóró indokolatlan használatával is – hogy engedjem őt, hadd siessen a dolgára.

De be kell vallanom, nem először fordul elő velem az sem, hogy az ilyenkor mellettem elhaladó autósnak  középső ujjat mutatok. Teszem ezt mindenféle harag nélkül. Nem tehetek róla, az igazság- és a jogérzékem[2] sem engedi azt, hogy ne fejezzem ki legalább ekként a véleményem az emberiség ezen elvetemült és általam mélyen megvetett egyedei felé. (Itt jegyzem meg, hogy a férjem régebben többször óva intett ettől a kézjelzéstől, mondván „Ne legyél hülye! Ezek olyan állatok, hogy az első piros lámpánál képesek kiszedni a kocsiból és megvernek.”)

Hát ma sem hallgattam rá.

Viszont a fülemben csengtek a szavai, amikor a szebb napokat is látott, szakadt BMW – istenem, a sztereotípiákat gyengítendő, de mondanám, hogy Suzuki, vagy Opel, vagy akár Ferrari, de nem tudom!!! béemvés volt!!! – hobbiterepjáró férfi (nők miért nem???) vezetője észlelvén kézjelzésemet, lelassított mellettem, valamit közölni akart, mivel azonban sikertelenül, kénytelen volt elém vágni, majd hirtelen többször fékezni, s engem is erős (értsd: ötösből hármasba kapcsoltam) fékezésre kényszeríteni. Ezeket a manővereket azonban nem tartotta elegendőnek ahhoz, hogy belássam végre, Ő az Út Királya, Én kussoljak, ezért követni kezdett. Meglepetésemre egészen a bevásárlóközpont parkolójáig, ahová mosószerért érkeztem.

Jöjjön, aminek jönnie kell – gondoltam. Nem futamodok meg. Nem fordulok haza. Megállok és ha akar, üssön meg. Mit tehetek? Beintettem. Változatlanul szilárd véleményem az, hogy helyesen ítéltem meg a helyzetet, de ha ő az erősebb, hát ő az erősebb…

Ahogy kiszálltam az autómból, már jött is felém egy harmincas férfi és leplezetlen felháborodással, felemelt hangon számon kért, miért intettem be neki. Én a „most már minden mindegy” lelkiállapot teljes nyugalmával a szemébe néztem és annyit válaszoltam, „mert letol az útról”… Mire ő – előzetes várakozásommal ellentétben – lassan hátrálni kezdett és az autójához közeledve, immár tegezésre váltva lekurvázott és felvetette a szájba b@szásom lehetőségét…

De amint kimondta, el is vetette az ötletet, mert eltűnt.

Én lezártam a kocsit, besétáltam az üzletbe és megvettem az akciós Persilt. Kifelé jövet azért előtört bennem az érzés, hogy ez a pillanat az a néhány azon pillanat egyike az életben, amikor igenis rá Kell gyújtani. A szomszédos nemzeti dohányboltnak hála, beszereztem egy doboz Marlborót, s egy szálat még ott helyben, a parkolóban elszívtam. Aztán hazaindultam.

Ennyi.

Sem erőm, sem kedvem a szót azzal szaporítani, hogy milyen következtetéseket vontam le magamban. Sem azzal, hogy a traffipaxnak mennyire semmi értelme nincs, ha ilyen és ehhez hasonló események nap mint nap lejátszódhatnak a közutakon. És azzal sem, hogy megfontolandó lenne a járművezetői engedély megadását a fizikai feltételeken túl pszichikaiakhoz is kötni…

Hiszen tulajdonképpen örülhetek annak, hogy épségben és időben eljutottam a gyerekemért a külön órájára és jelen jegyzet írásakor csupán két bosszantó pattanás az, ami az arcomat csúfítja…

(gálfisaci)

A kép forrása: pinterest.com

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.