Németh Hajnal Auróra

Hétéves voltam, mikor a pécsi régiségvásárban első látásra beleszerettem egy narancsszínű hímzett mellénybe. A szüleim nem akarták megvenni, mire az árus megsajnált és nekem adta. Ez volt az első népies darab a ruhatáramban, és én annak ellenére is rettentő boldogan viseltem, hogy a kortársaim között finoman szólva sem számítottam menőnek. Aztán azt sem értékelték túlzottan, amikor később egy mezőségi ingben a néprajztanár kiállított az osztály elé azzal, hogy milyen fantasztikus ez a darab.

Igazság szerint egy kicsit mindig mindenhonnan kilógtam. Hiába készültem a győri Révai Miklós Gimnáziumban jogásznak, az öltözékemmel, a rajzaimmal és a kerámiaszobraimmal extravagánsnak számítottam. Én voltam a „művésznő”, aki idővel arra jutott magában, hogy soha nem fog tartozni sehova. Az utolsó pillanatban viszont mégiscsak az Iparművészeti Egyetemre jelentkeztem. Ahogyan a gimnáziumban a művészi vénámmal, az egyetemen a „révais” közegből hozott mintáimmal váltam kakukktojássá. Végül szilikátipari tervezőművészszakon végeztem, de mire a diplomához közeledtem a korábbi hat üveggyár helyett már csak egy működött az országban, ezért a funkcionális tárgytervezés helyett a képzőművészet vonalán indultam el. A diplomamunkámat Aldous Huxley Szép új világ c. regénye inspirálta – az öt kasztra osztott emberiséget öt hatalmas babafotóval jelenítettem meg, közéjük pedig egy életnagyságú üvegtorzót állítottam, ami két héjból állt, s amibe a nézőknek a gondolataikat kellett bele dobniuk egy-egy papírcetlin. Mélyen hiszek ugyanis abban, hogy akármekkora erővel is próbálhatják kondicionálni az embert külső erők – legyen az politikai, vallási, vagy a média –, amíg vannak saját gondolataink ellent tudunk állni.

Az egyetem alatt már dolgoztam, mint üvegablak festő, és –restaurátor, majd a gazdasági válsággal váltanom kellett és díszlettervező és -kivitelező lettem. Mindemellett installációk készítésére kaptam megbízásokat, illetve a saját alkotásokkal sem hagytam fel, melyekből kiállításokat is rendeztem. Ez utóbbiak jellemzően novellák, regények, versek voltak háromdimenziós installációkban megfogalmazva, de minden egyes megnyitóra külön előadást is rendeztem, hogy a vendégek biztosan emlékezzenek az üzenetekre, melyeket át akartam adni. Fontos szociológiai kérdéseket vetettem fel, feldolgoztam például a tiszazugi méregkeverők, vagy a kalotaszegi egykék történeteit is, hogy ne felejtsük el népünk történeteit és halljuk meg azokban a ma is levonható tanulságokat.

A díszletműhelybeli munkáim mellett bennem ezek a kiállítások tartották a lelket. Szerettem, ahogyan az alkotásaimmal mélyebb, akár másodlagos jelentéstartalmakat is felvethettem.

Az Aurora FolkGlamour indulása – bár nem hiszek bennük, de – több véletlennek volt köszönhető. 2016-ban megkeresett egy fotós csapat, hogy hadd készítsenek rólam és a ruháimról egy sorozatot. Végül pedig elkezdtek kérlelni, hogy a munkáimat gyűjtsem össze egy weboldalon, aminek én időhiány miatt sokáig ellenálltam, de végül beadtam a derekam, és így megszületett az Aurora FolkGlamour design.

Egész életemben bárhová mentem, az emberek észrevettek. Idővel egyre többen mondták rám, hogy a „virágos lány”, vagy a „magyar Frida Kahlo” mert a boltba is rózsákkal a fejemen szaladok le, és ha olyan kedvem van, tüllszoknyában megyek el a piacra. Igazából sosem tartott vissza mások véleménye attól, hogy azt viseljem, ami nekem tetszik. Ami persze nem jelenti azt, hogy a rosszindulatú megjegyzések ne bántanának, bár azért az univerzum mindig úgy rendezi a dolgokat, hogy a bántás után jöjjön valami jó is. Épp a napokban történt, hogy egy gúnyolódó megjegyzést követő két sarokkal később egy tizenkét éves fiú rám nézett, és csak úgy a semmiből azt mondta, „Úristen, de jól nézel ki!”… És ilyenkor helyreáll bennem a rend.

Ráadásul azt érzem, hogy a negatív kritika mögött rendszerint saját félelmek és bátortalanságok bújnak meg. Én csak olyan ruhákat hordok, amik számomra a legszebbek, nem várok alkalmakra, vagy ünnepekre, mert sosem tudhatom, meddig tart a holnap. Sok embert látok, akik azt mondják, hogy majd öt év múlva rá fognak érni számukra kedves dolgokra, de mi van, ha nincs öt év múlva? Jó páran megfordultak már úgy nálam, hogy borzasztóan megtetszett nekik egy-két ékszerem, de úgy gondolták, nem tudják majd hova felvenni. Nekem erre mindig az a válaszom, hogy rendben, akkor kezdjen el valami kisebb, finomabb darabot hordani és, ha azt megszokta, váltson a nagyobbra, díszesebbre. Aztán amikor valóban azokat a ruhákat, kiegészítőket viseljük, amik számunkra a legszebbek, a világ egyszer csak azt kezdi el visszajelezni, hogy kivirultunk, szépek vagyunk.

Engem a magyar népviselet inspirál. Szeretem és elfogadom annak színességét, díszességét, és arra törekszem, hogy a népművészetünk megmaradt darabjait – újragondolva és a mai korba illesztve – megőrizzem. Én kizárólag a saját meggyőződésem mentén alkotok. A személyiségem elválaszthatatlan része, hogy a kollektív ezen csoportjába tartozom, és akármennyire is vonzana a lehetőség, hogy mondjuk izlandinak valljam magam, nem tudom. Ebben az országba születtem, magyar szülők gyermeke vagyok és sok dologban akarva-akaratlanul is magyarként gondolkodom. Fontosnak tartom ápolni a gyökereinket, nem szeretném, ha a meséink, a történeteink, a viseleteink, a dalaink, a szimbólumaink elfelejtődnének. De ki fogja ezeket megőrizni? Hiszek abban, hogy ha népviseletet hordunk – hacsak egy mellényt, hacsak egy lázsiást, akár újratervezve, akár autentikus verzióban – már tettünk azért, hogy a szimbólumaink jelentéstartalma ne merüljön feledésbe. Én büszkén vállalom a személyiségem elválaszthatatlan részeként a magyarságomat, ebből következően pedig a múltunk értékes darabjait is bátran viselem. Teszem ezt anélkül, hogy elzárkóznék más nemzetek kulturális örökségétől. Sőt, minden egyes öltözet egy-egy újabb beszélgetést nyit meg – én megmutatom, hogy ez a miénk, ti pedig meséljetek a tietekről. És akkor mindannyian gazdagodunk, és azt vesszük észre, hogy milyen szépen megférnek ezek az értékek egymás mellett is.