Nyári Bernadett

Zenészcsaládból származom, így már hároméves korom körül feltették a kérdést, melyik hangszeren szeretnék játszani. A hegedűt választottam, majd a szüleim el is vittek egy hegedűtanárhoz. Volt ott egy mesés, rajzos, színes kottakönyv, ami az alapokat hivatott megtanítani, s aminek az utolsó oldalán az Egy boszorka van című dalocska szerepelt. A legelső alkalommal kijelentettem, hogy én azt akarom játszani, s miután 1-2 órán keresztül semmi egyéb nem történt, minthogy a tanárnő előre, én pedig hátra lapoztam a kottakönyvet, azt javasolta a szüleimnek, hogy várjanak még pár évet… Hatévesen mentem vissza, amikor viszont arra jöttem rá, ahhoz, hogy valóban tudjak játszani, a szabadidőmben is gyakorolni kell. Így aztán kijelentettem, bármi más leszek, amit szeretnének, színész, orvos, akármi, de hegedűművész nem.

Anyukámék persze nem örültek, megállapodtunk, hogy bár nem ez lesz a hivatásom, de eljárok a különórákra. Ezt azt jelentette számomra, hogy a hegedülés hét éven át kimerült a heti kétszer tíz perc különórákra való felkészülésben. Tizenhárom voltam, amikor az általános iskolai kórussal egy olaszországi turnéra utaztunk. Az énekkar vezetője megkért, hogy a fellépések alkalmával egy-egy darabot hegedűn is játsszak el. A turnénk utolsó állomásán fordult meg a sorsom. A játékom után ugyanis az olasz közönség a maga mediterrán temperamentumával, állva tapsolt nekem, perceken keresztül azt kiabálva, hogy „brava, brava, bravissima”… Én pedig a színpadon állva és a tapsot hallgatva eldöntöttem, mégiscsak hegedűs leszek.

Hazaérve az egész családom próbálta lehűteni hirtelen feltörő szenvedélyem, mondván késő bánat, nyolc hónapom maradt a zeneművészeti szakközépiskola felvételijére, amely idő alatt hét és fél év lemaradást kell behoznom. Én azonban egy cseppet sem keseredtem el, kijelentettem, hogy akkor is megcsinálom, majd elkértem a tanárnőtől a felvételihez szükséges anyagokat, és az elkövetkező hónapokban napi 3-4 órában gyakoroltam. Fel is vettek. Tizennyolc évesen már a Zeneakadémiára készültem, amikor jött a lehetőség, hogy egy héttel a budapesti felvételi előtt megpróbáljam a grazi zeneakadémiát is. Arra gondoltam, legalább ott majd gyakorlásképpen eljátszom az anyagot, és nem a budapesti lesz a „főpróbám”. Grazban tíz tanár ült előttem, én pedig borzasztóan izgultam. Mindannyian kedvesen mosolyogtak, kivéve egy gyönyörű, hosszú fekete hajú, középkorú nőt. Úgy éreztem, neki nem voltam szimpatikus. Két óra múlva viszont kiírták az eredményeket és kiderült, felvettek, ráadásul éppen az a hölgy, aki nem mosolygott. Egy mellettem álló srác megkérdezte tőlem, miért nem örülök, hiszen az ő tanára vett fel. Számomra akkor derült ki, hogy a hölgy nem más, mint Silvia Marcovici, egy világhírű szólista. Miután otthon rákerestem a YouTube-on, és hallottam őt játszani, eldöntöttem, a budapesti felvételit meg sem próbálom. Két évet jártam Grazba, itt elkezdtem építeni a zenei karrieremet. Szerettem az iskolát és a várost is, de a kinti életemet a szüleim finanszírozták, ezért amikor kaptam egy lehetőséget tengerjáró hajón is játszani, úgy gondoltam, halasztok fél évet és keresek annyi pénzt, hogy magam biztosítsam a megélhetésem.

Egymás után jöttek az újabb és újabb elképesztő lehetőségek – először kvartettben játszottam, majd négy hónap után újabb szerződést kínáltak egy Karib-szigeteki útra, saját zenekarral, amelynek én lehettem a vezetője. Az út véget sem ért, már kaptam egy újabb felkérést, ezúttal Bermuda, New York és Quebec voltak az úticélok, én pedig duóban játszanék… Ennek immár tíz éve, 2016 óta pedig Guest Entertainer felkérést kaptam, női magyar hegedűsként jelenleg egyedüliként, ami annyit jelent, hogy vendég státuszban a világ szinte bármely pontján felszállhatok egy-egy hajóra koncertet adni. (Azért is különleges érzés ez számomra magyarként, mert a többi Guest Entertainer, aki ebben a pozícióban dolgozik, legtöbb esetben amerikai vagy angol, és szinte mind döntősök voltak korábban a legnépszerűbb tehetségkutatókban.)

Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy bárkit boldoggá tudjak tenni a kedvenc zenéjével, ezért mostanra rengeteg különböző stílust játszom, a legváltozatosabb formációkban. Pár hónapja jutott eszembe egy évekkel korábbi, rég elfelejtett pillanat, amikor tizennégy évesen felfedeztem az interneten Vanessa Mae-t, ültem a gép előtt és megszületett bennem egy álom, hogy egy nap majd én is ilyen koncerteket adok – klasszikus és populáris zenét játszom, amivel örömet okozok, ami által a hallgatóság egy picit képes lesz kizökkenni a mindennapokból. Csak nemrég jöttem rá, hogy ez az álmom valóra vált, a fellépéseim után több ezer ember tapsol nekem, és ezt nem cserélném el semmi másra.

Természetesen, mint mindennek, ennek is ára van. Az év nagy részében hotelekben alszom, valaki biztosan mindig hiányzik, s ez egy ördögi kör, ami vélhetően egy darabig még nem fog változni. Ugyanakkor hajt a folyamatos fejlődés. 30 éves koromra 80-90 országban jártam, elképesztően sok emberrel találkozom és folyamatosan változom, tanulok. A koncertjeimen újra és újra igyekszem magasabbra emelni a lécet, és új repertoárt találok ki. Mindemellett számtalan tervem van, amelyek közül az egyik legfontosabb, hogy az életem legjobb tapasztalatait és élményeit most már itthon, Magyarországon is továbbadhassam, ezért meglepetésekkel készülök a hazai közönség számára.

Az a típusú ember vagyok, akinek soha nem volt még igazi kudarcélménye. De nem azért, mert soha nem ért kudarc, hanem mert, ha volt is olyan, ami nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna, akkor mondjuk elkeseredtem három másodpercre, majd azt mondtam, oké, ez most akkor azt jelenti, hogy nem balról kell bemennem az ajtón, hanem jobbról…