Ötcsillagos luxus vs. nyomornegyed – Te melyiket mutatnád meg?

Mit gondolsz erről a helyről? Lenne kedved elmenni ide, befeküdni az aranyló homokban a nyugágyba és olvasni egy jó könyvet, miközben az azúrkék óceán hullámzásának nyugtató morajlását hallgatod?

És erről a helyről mi a véleményed? Volna kedved sétálni itt egyet, férfiak tolakodón bámuló pillantásainak kereszttüzében, féltőn testedhez szorítva a táskádat, és szembesülni a mérhetetlen szegénységgel?

A két fénykép egymástól 100m távolságra készült. Ha akarom, az egyikkel mutatom be a helyet, ha akarom, a másikkal. Csakhogy mindkettő hamis, mert igazán őszinte akkor vagyok, ha mindkettővel.

A Zöldfoki Köztársaság egyik kis szigetén, Sal-on tapasztalt elképesztő kontraszt ébresztett rá, mekkora felelősséggel tartoznak az útleírások írói, az utazós bloggerek és az utazó fényképészek, meg úgy általában a média világának tartalomgyártói az olvasóik, nézőik, követőik felé.

Még abban az esetben is, ha kifejezetten jó szándék vezérel és őszinte szeretnél lenni, könnyen belátható, hogy egy adott helynek, kultúrának, életmódnak csak egy apró szeletét tudod bemutatni, azt is meglehetősen szubjektíven.

De mi van akkor, ha Santa Maria településéről csak az első fotót osztod meg, teszed közzé, reklámozod? Ki ne vágyna egy gyönyörű óceánparton eltölteni némi időt pihenéssel, a mókuskerékből való szabadulásként?! Meglátunk egy ilyen felvételt, amelyhez hasonlóba szinte pillanatonként beleakadhatunk a közösségi média felszínesen boldog világában – ahol mindenki elégedetten mosolyog és fantasztikus helyeken jár –, és elfog a vágy, hogy megnézzük magunknak. Gyűjtögetünk, készülünk rá, megszervezzük, szabit veszünk ki, elintézzük, hogy a nagyi vigyázzon a gyerekre, veszünk két mély lélegzetet és belevágunk a kalandba. Kiadunk egy nagy rakás pénzt, repülünk néhány órát, és mikor megérkezünk, a második fényképen szereplő világgal is kénytelenek vagyunk szembesülni. Csakhogy erről senki nem szólt!

Ugyanakkor, ha csak a második fotóval igyekszel bemutatni a helyet, elrettenthetsz az utazástól olyanokat, akik egyébként imádnák az arany homokot és az ötcsillagos luxust, és mivel ki sem tennék a lábukat a szállodából, nem kellene szembesülniük a védett területen kívüli világgal.

Hatalmas a felelősség!

És hogy miért oly nehéz őszintének lenni? Az emberi természet már csak olyan, hogy nem szívesen ismerjük be, ha tévedtünk, hibáztunk, ha kudarcot vallottunk valamiben. A felszínen ömlengő, de befelé szorongó furcsa világunkban ritka, hogy valaki ki mer állni a nyilvánosság elé és meg meri mutatni a “másik oldalt”, a sötétebbiket, a szomorúbbat, a kiábrándultabbat, a fájdalmasabbat. Pedig ez az őszinteség is a valóság része lenne, és sokszor nem is tudjuk, micsoda lendületet adhatna másnak, még akkor is, ha elsőre abszurdnak tűnik, hogy valakinek a beismert tévedése mást hozzásegít egy jobb döntés meghozatalához.

Meggyőződésem, hogy életünk cukorszirupos online kiteregetése rengeteg frusztrációért felelős. Nem egyszer láttam varázslatos helyeken párokat szelfizni, mely eképpen nézett ki: a pár egymáshoz sem szól, unottan sétálnak egymás mellett, de nem egymással, látnak egy Instagram-on potenciálisan jól mutató hátteret, egy szépen hullámzó tengerpartot, egy csillogó luxusszállodát, egy klassz éttermet, egy bódítóan színes naplementét, hopp, elő a szelfibotot, fel a hamis boldog mosolyt, póz, katt, majd villámgyors visszasüllyedés az apátiába. Mi látszik ebből majd a “közönség” számára? Hogy tyű, ennek a két embernek bizony nagyon jó: szeretik egymást és fantasztikus helyeken járnak! Közben pedig tökéletesen hamis az egész. Csupán egy jól felépített illúzió.

Egy kedves barátom hívta fel a figyelmemet a minap egy cikkre, hasonló témában. Ide kívánkozik.

Egy cég különös kísérletet folytatott: kíváncsiak voltak, vajon kitalált Instagram profilokkal, stock fotókkal és megvásárolt követőkkel, kommentekkel és lájkokkal fel tudnak-e építeni olyan sikeres és trendi Instagram “személyiségeket”, akikkel aztán cégek zsíros reklámszerződéseket kötnének. Létrehoztak két profilt, egy lifestyle blogger lányét és egy utazó blogger lányét, kreáltak némi hamis tartalmat, felhasználtak pár ingyenesen hozzáférhető stock fotót, nyolcvanezer követőt vásároltak, valamint külön kommentelőket és lájkolókat, és néhány hónap alatt elérték, hogy divat- és dohánycégek, alkohol márkák szerződjenek velük reklámcélból. Miközben semmi sem volt valódi ebben a történetben.

Aztán még mindig az élet a legnagyobb rendező: épp a cikk írása közben dobja fel a Facebook, hogy ismerőseim 45 ezer alkalommal lájkolták a posztjaimat és ettől milyen határtalanul boldog lehetek most. Ma, amikor a szeretetet lájkok gyűjtögetésével hajhásszuk, figyelmet koldulunk ismerős és ismeretlen emberektől, közben kizárólag pozitívan csillogó oldalunkat tárjuk fel másoknak, egy ilyen “ártatlan” üzenet még inkább arra sarkallhat bennünket, hogy a negyvenötezer mellé újabb és újabb lájkok gyűjtésével igyekezzünk korbácsolni a felénk áradó internetszeretet fodros hullámait. Mondjuk naplementés szelfikkel.

Ezért (is) van hatalmas szükség őszinte és tartalmas, felemelő és inspiráló, esetleg fájdalmat vagy küzdelmet hitelesen bemutató írásokat közzétevő oldalakra. A közösségi média műanyag örömforrásai között ilyen tartalomra bukkanni olyasmi, mint titkos kincset találni a homokban egy laza tengerparti séta során. És ezért van nagy szükség az őszinte szerzőkre és fényképészekre is.

Itt az ideje belátni, milyen óriási felelősséggel tartozunk az olvasóink, nézőink, követőink felé, és hogy kitüntető figyelmükért cserébe érdemes őszinteséggel megajándékoznunk őket.

 

Szöveg és fotók: Egyed MelindaMind the Map