Pár-mesék II. Nők férfiak nélkül

Amikor párt választunk, azt gondoljuk, ketten vagyunk a döntésben. Ő és én.  Azt gondoljuk, olyan párt választunk, akivel majd holtodiglan boldogan élünk, amíg meg nem halunk, pont úgy, mint a mesében.  (Jelentem, ott is történik elég sok minden, mielőtt ez a mondat elhangzik, ott sem olyan egyszerű ez…) Néha így történik, igen.  Néha azonban nem. És nem is tudunk róla, vagy csak sokára látjuk, ismerjük fel, hogy mások is láthatatlanul ott vannak a választásunkban.  Mások, felmenőink sorsa, élete. És van, hogy szinte szóról-szóra megismételjük azt a sorsot, amit ők éltek.  Visszük tovább a mintát, tudva, de leginkább tudatlanul.  Akaratlanul.

Álljon itt egy életmese, amely sok-sok valós történetből íródott, így, ha magadra ismersz, az a véletlen műve lesz.

„Anyám apa nélkül nőtt fel, és később kiderült, hogy a nagyanyám is.  Anyám apja eltűnt valahol a Don-kanyarban, nagyanyám mindig hazavárta, soha nem házasodott meg utána. Várta, de nagyapám nem jött haza. Nyoma veszett. Talán ez nehezebb volt, mintha meghalt volna.  Nem gyászolta el, hiszen azt gondolta, lehet, hogy él. Beszélni sem beszélt róla, talán mert annyira fájt neki.  Nem tudom.  Nagyapámat egy megsárgult fénykép őrzi, egyszer gyerekkoromban anyám ruhái alatt találtam meg. Azt gondolom, az ő képe lehetett. Anyámat sose hallottam az édesapját emlegetni. Aztán ott van nagyanyám története.  Apja az első világháborúból betegen jött haza, 1-2 évig dédanyám ápolta, utána meghalt. Egyedül maradt három gyerekkel, egyedül nevelte őket fel. Erős asszony volt. Azt mondta: nincs sírás, munka van. Előre kell nézni, nem hátra.

Én sem ismertem az apámat, pár hónapos voltam, mikor disszidált. Anyám nem tudott, nem akart vele menni. Nem tudom. Apámról soha nem beszélgettünk. Neve tabu volt. Ha egyszer-egyszer kérdeztem, anyám szeme haragosan villogott. Nem szólt semmit, de tudtam, olyan területre értem, ami tiltott zóna.  Soha nem lett újra barátja, szerintem haragudott a férfiakra. „Férfiak!” – mondta és legyintett.  Asszonyok között nőttem fel, anyák között.  Nagyanyám, anyám és én.  Zárt, női világ. Férfi nélküli. A férfi könny és hiány, harag és távolság.  Most már tudom, ezt tanultam, ezt szívtam magamba… Aztán megismertem a gyermekem apját. Szerelem volt? Nem tudom. Rövid ideig úgy éreztem, kinyílik a világ, forgok, pörgök. Örültem, azt éreztem élek! Otthon pedig, ki nem mondott kérdések, félelmek anyám, nagyanyám szemében.  Oda, haza, nem is vittem a fiút, be sem mutattam. Ez volt az én külön, titkos világom, életem. Aztán teherbe estem.  Mikor megtudta, hogy gyermeket várok, eltűnt. Szó szerint! Kerestem, kerestettem, nagy nehezen vállalta a gyermekét, a lányunkat. De nem akart vele találkozni. Így ő is apa nélkül nőtt fel. Hazamentem anyámhoz, nagyanyámhoz. Innen négyen éltünk együtt, négy nő.  Legszívesebben sikítva elfutottam volna. Aztán anyám korán meghalt, majd a nagymamám is. Most ketten élünk a lányommal. És aggódok, hogy vele mi lesz?  Neki mi lesz a sorsa? Ez egy családi átok? – kérdezem magamtól sokszor. Miért? Mit tehetnék én, hogy ne folytatódjon? …”

Vajon véletlenszerű, hogy négy generáció asszonya neveli egyedül a gyermekét?  Véletlenszerű, a sors játéka, hogy nincs jelen az életükben férfi?

Azt gondolom, nem. Nem a sors játéka, nem véletlenek összeesküvése és még csak nem is átok. Legalábbis nem abban az értelemben, hogy valaki átkot mondott volna rájuk.

Ebben a történetben egy minta kialakulását és megszilárdulását láthatjuk. Olyan ez, mint egy családi pókháló. Történik valami egy ponton, és szövődik, erősödik, hálósodik. A következő generáció tagja csak beleszületik, és nem tud kikecmeregni belőle. Viszi tovább, szövi tovább ő is.

Illusztráció (forrás: flickr)

Mi segíti ennek a kialakulását? Az egyéni karaktereket nem ismerve, ennek a hálónak a megerősödését segíti, hogy az asszonyok elfojtják a fájdalmukat, majd a haragot és a dühöt. Segíti, hogy nem gyászolják el a férjet, az apát. Hogy nem beszélnek róla. A hiányzó apát nem lehet említeni, nincs kép róla. (Átvitt és valódi értelemben is!) Segíti ennek a mintának a megszilárdulását, hogy nincs továbblépés,  új minta, vagyis új kapcsolat nem alakul ki.  Segíti, hogy egyre inkább egy zárt, merev kapcsolódási rendszerben élnek, vagyis, hogy együtt él 3-4 generáció. És persze segítik a választások is: elköteleződni nem akaró, illetve tudó férfit választanak ezek a nők.  Mindemellett ott is, a férfi oldalon is, van egy minta, egy történet, és ott van annak a tudattalan azonosulásnak az ereje is, ami viszi tovább az „egyedül nevelek” mintát, ami ekként fogalmazható meg: „Ha te anya, (nagyanya, dédmama) egyedül maradtál, én is ezt teszem. Ha neked nehéz volt, nekem se legyen könnyebb!”  Vagy még erősebben: „Majd én átveszem a sorsod, majd én viszem.”…

Az ilyen minták arra várnak, hogy valaki megtörje őket, hogy korrekció legyen a folyamatban.  Legyen egy más út, más megoldási mód, mint ami eddig történt. Ilyen sorsok arra várnak, hogy ránézzenek és feldolgozzák őket.  Hogy ki legyen mondva, ami volt, az a múlthoz tartozik.  Hogy elgyászolják, amit el kell, elfájják a fájdalmat.  Így megszülethet az elfogadás, és helyére kerülhetnek a szerepek, az apák, az anyák, nagyanyák, nagyapák, az ősök.

Az ilyen minták arra várnak, hogy finoman, szeretettel megtörjék őket. Mert mindenki arra született, hogy megtalálja a helyét az életben.

 

Vaskor Gréta

mese- és családterapeuta, családállító

www.vaskorgreta.hu

A képek illusztrációk, forrás: flickr