Paula – Portugália

Tíz apró szőrös kupac, tíz falatnyi, gömbölyű cukiság. Tíz kis kölyökkutya. És aki összeköti őket: Paula.

Ezt a nagyszerű nőt Portugáliában, a Sintra-Cascais Nemzeti Parkban ismertem meg, és a legelső pillanattól fogva mágnesként vonzott a személyisége.

Ellenállhatatlan és magával ragadó a jókedve, az optimizmusa, az életszeretete, melegszívűsége miatt azonnal szimpatikussá válik, és tudod, hogy amikor kérdéseket tesz fel az életedről, akkor az azért történik, mert kíváncsi rád, nem pedig azért, mert meg akar törni valamilyen kínos csendet vagy mert szükségesnek érzi, hogy élettelen beszélgetéseket folytasson a semmiről.
Paulának egy kutyája és pontosan húsz macskája van otthon, részben menhelyi állatok, részben hozzácsapódtak az évek során. Ő, elmondása szerint, sosem akart ennyi állatot, de valahogy megtalálták, így hát nem tehette meg, hogy magukra hagyja őket. Bár idős nagynénjeinek gondozása is leköti energiáinak jelentős részét, a szíve másik csücskében azért még szorított helyet huszonegy állatnak is.

Illetve valójában sokkal többnek. Egy portugál állatmenhely lelke és támogatója. Rendszeresen kutyasétáltató eseményeket szerveznek a benti ebeknek és igyekeznek a lehetőségekhez mérten a maximális jólétet biztosítani a kutyusoknak.

Mi egy különleges projekt kapcsán találkoztunk:  van három menhelyi kutyus, akiknek különösen szívén viseli a sorsát. A nevük Salsa, Ginja és Lobo. Ők a képen látható tíz kölyökkutya egyikének gyermekei és mindhárman a vadonban nőttek fel. Paula látómezejébe úgy kerültek be, hogy túlságosan hosszú időn keresztül túlságosan közel merészkedtek egy birtokhoz, a tulajdonos pedig fenyegetőzni kezdett, hogy elfogatja és elaltattatja a kutyákat, ha nem tűnnek el hamarosan.

Paulának nem volt más választása, mint megpróbálni megmenteni őket, de mivel vadon születtek, vadon éltek, természetesen minden embertől tartottak, így már a befogásuk is hatalmas kihívást jelentett, pedig az még csak az első lépés volt azon a hosszú úton, amire Paula vállalkozott.

Elmesélése szerint egy sor sikertelen próbálkozást követően végül befogták az állatokat, de jelentős adag ételbe rejtett nyugtatóra volt szükség hozzá. Egy olyan menhelyre kerültek, ahol más állatok (malacok, kutyák, cicák és madarak) társaságában tölthetik az idejüket, de hármuknak egy szimpatikusan nagy, többiektől elkerített külön “kifutó” is jutott.

Ezen a helyen próbál Paula fokozatosan, lépésről lépésre közelebb kerülni hozzájuk. Minden energiájára és kitartására szüksége van, hogy megpróbálja megszelídíteni őket, mert jelenleg egyikük sem enged közel magához egyetlen embert sem. Rendkívül bizalmatlanok és nagyon félnek, így apró trükkökkel, rendszeres jelenléttel és persze ínycsiklandó falatokkal próbálja meggyőzni őket, hogy nem minden ember gonosz.

Vele tarthattam a menhelyre, és láttam, mennyire hosszú folyamat ez, mennyire az elején tartanak még, és milyen elképesztő kitartásra és türelemre van szükség ahhoz, hogy egy napon a most még vad kiskutyák is gazdira találhassanak majd.
Őszintén becsülöm és tisztelem ennek a csodálatos nőnek az erőfeszítését, a másokkal való törődését, a kifogyhatatlan szeretetét, valamint a rendíthetetlen hitét abban, hogy ha nem adjuk fel a küzdést, a dolgok jóra fordulnak.

 

Fotó és szöveg: Egyed Melinda, a Mind the Map blog szerzője

Szólj hozzá!