Pechan Eszter

„Az első emlékem arról, hogy másokon segítek az óvodához köthető. Volt egy nagyon „rossz”, helyesebben a pedagógusok által nagyon rossznak tartott kisfiú a csoportban, aki egyik alkalommal, amikor napos volt, nem készítette ki az evőeszközöket. Ennek sarokba állítás lett volna a büntetése, de én annyira nem szerettem volna, hogy megbüntessék, hogy azt hazudtam, én vagyok a napos és én mulasztottam el kitenni az evőeszközöket. Később, amikor a Gábor Áron utca sarkán álló közértben összefutottunk, megkérte az apukáját, hogy vegyen nekem is egy Túró Rudit…

De őszintén mondom, hogy nem tartom különleges erénynek azokat a dolgokat, amiket teszek. Én ilyen vagyok. Más ember nagyon jó matekos, vagy gyönyörű verseket ír, nekem pedig van egy ilyen velem született tulajdonságom, hogy a rászoruló embereken segítek. Ezért nem tettem semmi extrát, így büszke sem vagyok rá.

Később, kamaszkoromban is a hátrányos helyzetű, deviáns fiatalokkal kerültem barátságba. Én magam soha nem sodródtam velük egyszerűen csak a társaságukban éreztem jól magam.

A Csalogány Intézmény volt az első munkahelyem és a mai napig is ott vagyok a főállásban.

Érettségi után mindenképp levelezőn szerettem volna továbbtanulni, hogy az iskola mellett gyerekfelügyelőként dolgozhassak. A szüleim ezt nem támogatták, többgenerációs értelmiségi családból származom és valahogy nem tudták elfogadni, hogy nem a szokásos tanulmányi utat járom be és a gondtalan egyetemi évek helyett én dolgozni szeretnék. Az akkori főnököm azt az egyezséget kötötte anyukámmal, hogy a nappali tagozat mellett is dolgozhatom gyerekfelügyelőként és a szüleim ezt mindaddig nem kifogásolják, amíg nincsenek utóvizsgáim.

Ekkor a munkahelyen is mélyvízbe dobtak, mert tíz fiút bíztak rám, köztük egy súlyos magatartásproblémákkal küzdő fiúval, aki rendszeresen okozott erős fejtörést nekünk. Mikor gyermekfelügyelőből nevelőtanári kinevezést kaptam, őt vittem tovább magammal, velem volt a 10. osztály elvégzéséig. Úgy érzem, hogy a legtöbbet tőle tanultam.

Először szociálpedagógusi, aztán levelezőn gyógypedagógusi diplomát szereztem. Mindenképpen el akartam végezni a gyógypedagógiát egyetemi képzésen is, ami még akkor nem volt gyakori, ezért sokan kérdezték tőlem, hogy mit akarok én, talán vezető lenni? Azt válaszoltam, hogy ugyanígy senki akarok lenni, de érdekel a szakmám. És ma is így gondolom, ha választani kellene, inkább újra gyerekfelügyelő lennék, mint igazgató.

Az évek alatt összesen négy diplomát szereztem és született három gyermekem is, úgyhogy nem unatkoztam.

A munkám során a legjobban a nehezen kezelhető gyerekekkel és főleg a kamasz fiúkkal találtam meg a hangot.

Én mindig is azt gondoltam, hogy ha egy gyerek ilyen szélsőséges viselkedést mutat, akkor amögött nagy lelki fájdalmak, traumák állnak, s én emiatt vonzódtam hozzájuk. Tudom, hogy minél rosszabbul viselkedik, annál nagyobb lelki sérülés húzódik a háttérben, s akkor azt érzem, hogy tennem kell valamit. Magától nem lesz problémás viselkedésű egyik gyerek sem! Számomra ez mindig egy segélykiáltást jelent, hiszen azt jelenti, hogy a gyerek nem tud kapcsolódni a környezetéhez.

Azt gondolom, hogy egyik fejlesztés sem ér semmit, ha a gyerek lelkileg rossz állapotban van. Ha megvan a kapcsolódás és a kölcsönös elfogadás, akkor kezdődhet meg a közös munka.

Fő területem a kutyás terápia, tizenegy éve dolgozom Bodza kutyámmal és tíz évet dolgoztam Jaffa kutyámmal, aki idén már boldog nyugdíjas éveit tölti. A kutyákkal végzett gyógypedagógiai foglalkozásokon azt tapasztaltam, hogy lehetséges olyan lelki változásokat elérni gyerekeknél, melyek következtében motivációt is nyernek a későbbi fejlesztésekre.

A gyermekvédelmi gondoskodás alatt álló gyermekek nevelése során azt tartom legfontosabbnak, hogy olyan szeretetkapcsolatot és érzelmi támaszt tudjunk biztosítani számukra, amit a legtöbb esetben korábban még nem volt alkalmuk megtapasztalni.”

Szólj hozzá!

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.